Posted on Hozzászólás most!

Tiszlavicz Mária: Madarat tolláról-beleolvasó

Gina

– A medve nem játék!
A hülye Soma úgy rikácsolt, ahogy Tóth szokott emelt törin. Lehetetlen volt nem röhögni. Hát igen, ez nem egy szerencsés indítómondat egy veszélyre figyelmeztető plakáton. Én betojtam rendesen, hogy a tábor kerítésén túl medvék lófrálhatnak az erdőben, mert mint állították, egyre több helyen láttak már medvét Nógrádban, itt, Salgótarján körül is. Soma szeme erre felcsillant – le mertem fogadni, hogy minden tiltás ellenére simán ellőne egy szelfit a macival.

Idióta!
– Nem bizony, úgyhogy jobban tennétek, ha komolyan vennétek, amit az eligazításon mondtunk! – kiáltott vissza a szemüveges nő.
Bakker, ki gondolta, hogy hall minket?
– Igenis, tanárnő! – intett vissza neki Soma. – És persze, hogy betartjuk!
Vihogva oldalba lökte Zsombort, aztán elkocogtak a focipályára… kosarazni.
– Nem is tanárnő – jegyeztem meg. Utánafordultam, néztem, ahogy különválik a többi tanártól, és egy fészerszerűség felé sétált. – Állatorvos, nem azt mondta?
– Tök mindegy! Ő meg a többi felnőtt csicskáztat minket, szegény, közmunkára kárhoztatott gimiseket három héten keresztül – rántotta meg a vállát Reni, a barátnőm.
Fel sem nézett a telefonjából. Szerintem épp egy Insta-posztot diktált magának hangosan.
– Ez van.
Még mindig az állatorvosnőt néztem. Valakihez beszélt, aki bent állt a fészerben. Volt valami a nő mozdulataiban, ami miatt képtelen voltam elszakadni tőle. Túlságosan… finomkodó volt. Óvatos. Féltő.
Ki a fene lehet ott bent?
– Jössz? – karolt belém Reni.
Hagytam magam a focipálya felé húzni, de azért a vállam felett visszanéztem. A fészerből előlépett egy fiú. Nem láttam jól, a nap pont a szemembe sütött. Az állatorvosnő a fiú vállára tette a kezét, és ebben a mozdulatban kicsúcsosodott minden, amit az előbb észrevettem a nő mozgásában. Valamiért nagyon félti azt a fiút. Lehet, a fia? Akkor is, ez már túlzásnak tűnt!
Leheveredtem a fűbe, Reni mellém huppant, és szokás szerint videózott mindent: a kosarazó fiúkat, a tábort közrefogó hegyeket borító ezernyi zöldet, a bőrszandálomat, a lábát a flitteres papucsban, a szaladó felhőket az égen. Amint lehetősége lesz rá, tolja is fel Instára. Néha nagyon fárasztó tudott lenni, és nem mindig emlékezett rá, miket meséltem neki, de akkor is – ő a legjobb barátom.
– És… itt is vagyunk – kommentelt Reni, miközben lassan még egyszer körbeforgatta a telefonját, aztán átváltott az elülső kamerára. Ezúttal szőke és vörös ombre hajat festett magának. Egész jól állt neki, amivel totál tisztában volt. Egyfolytában csavargatta az egyik tincsét a felvételnek, és közben illegette magát. – Három hétig szórakoztathatjuk a kisiskolásokat erdei tábor címen.
Hűs szellő játszadozott a fák között, élvezhetőre hűtve a nyári hőséget. Tulajdonképpen egész jól nézett ki a hely a távoli kis faházak sorával meg a halványra meszelt kőházakkal. Hinta, csúszda és pingpongasztal is volt, meg egy homokozó, a bejárat mellett pedig hatalmas, rönkökből rakott ládákban virágok nyíltak. Az egyiken egy hatalmas cserép muskátli trónolt. A kerítésen túl a Tóstrand látszott. A fene tudja, miért hívták még mindig Tóstrandnak, szerintem vagy jó harminc éve senki sem fürdött benne. Legálisan.
Közben Reni visszatért hozzám, és az arcomba tolta a kamerát.
– Hogy érzed itt magad, kedves Gina?
– Hagyjál már, pihenni akarok! Még most, mielőtt ránk eresztik a kölyköket – hajtottam el nevetve a kezét.
Próbáltam minél többet befogadni a minket körülvevő dolgokból, de az első terepszemle után a gondolataim visszaszöktek a fészerből kilépő fiúhoz.
– Hallottátok, kedves követőim, Georgina hercegkisasszony épp pihenőt tart!
– Tudod, ki a hercegkisasszony!
Próbáltam mérgesen nézni rá, persze sikertelenül. Reni letette a telefont, és egymásnak dőlve kacagtunk. Még az sem érdekelt, hogy a labda a lábunkhoz gurult, hagytuk, hogy Zsombor odaszaladjon érte.
– Beléd van zúgva – közöltem Renivel, miután kaptunk levegőt, és Zsombor visszament kosarazni.
– Nagyon helyes! – Reni vigyorgott, aztán az ajkába harapott, és rám nézett. – Szerintem Soma érdeklődik irántad…
– Inkább azt találjuk ki, mit csináljunk a kiskölykökkel! – vágtam közbe gyorsan. – Nézd, már meg is jöttek néhányan!
A bejárat felé fordultam, ahol időközben megnőtt a nyüzsgés. Negyedik osztályosok rohangáltak, néhány ötödikes a kavicsokat rugdosta fancsali képpel, miközben a szüleik a felügyelő tanárok segítségével megpróbálták őket szobákba osztani. Nagy volt a hangzavar, és ez csak még nagyobb lesz, ha megérkezik mindenki, emlékeztettem magam.
– Mit tudom én! – vont vállat Reni. – Nyakláncot fűzünk gyöngyből, száraz tésztából meg virágból, ujjal festünk… Majd a tanárok megmondják, mi lesz a dolgunk. Nekünk csak vigyorogni kell.
Egy darabig néztük a gyerekeket. Én lopva a fészer felé pillantottam, de már nem állt ott a nő és a srác sem.
– Már most utálom az összes kölyköt – fintorgott Reni. – A francba tudott Zsombor erre rávenni!
– Van egy-két tippem – vigyorogtam, mire a barátnőm könyöke a bordáim között landolt.
Zsombor anyukája is egy volt a tábort felügyelő tanárok közül, és a fiának minden évben itt kellett vigyáznia az alsósokra, immár ötödik nyara. Idén kibulizta az anyjától, hogy a Renivel és Somával mi is jöhessünk segítőnek. Előadta nekünk, hogy micsoda móka és kacagás lesz három hétig… Úgy gondoltam, a sok gyerkőc változatosságot fog jelenteni a másfél év önkénteskedés után az öregek otthonában. De rögtön azután, hogy megérkeztünk a táborba Renivel, rádöbbentem, hogy a barátnőmnek már tizedik óta tetszik Zsombor, és most elvárja, hogy legyek a szárnysegédje. Ettől kicsit olyan érzésem támadt, mintha egy gigantikus, huszonegy napos dupla randira toppantam volna be, ahonnan nincs menekvés. Ám a délelőtti eligazítás helyre tett minket – itt bizony kőkemény munkát várnak tőlünk. Vezessünk foglalkozásokat a gyerekeknek, játsszunk velük, találjunk ki feladatokat sorversenyre, felügyeljünk az étkezéseknél, vigyázzunk rájuk a kirándulásokon…
Ennek ellenére szép kis erdei tábor lesz, a kirándulások kimerülnek abban, hogy felmegyünk a faházak fölötti domboldalra, egészen a kerítésig. Ugyanis a felnőttek úgy döntöttek, a medve miatt biztonságosabb lesz a villanypásztoron belül maradni.
Ők már csak tudják.
– Mi is a kifogásod Soma ellen? – kérdezte Reni, miután visszafordult a szóban forgó srác felé.
Elhúztam a szám. Oké, el kellett ismernem, Soma a fekete hajával meg az atlétatermetével tényleg jól nézett ki, és történetesen elég okos, hogy a megye legjobb kémiása legyen. Többszörösen. Rendszeresen korrepetált általános iskolásokat, pusztán jófejségből. Ledobta a pólóját, úgy kosarazott. Elnézve a hátát és mellkasát borító szőrtengert, azon a szelfin simán összekevernék a medvével. Mellette a nyakigláb, majdnem kétméteres, szőke Zsombor a keret nélküli szemüveggel úgy nézett ki, mint egy Norvégiából idesodródott programozójelölt. Pedig töriből volt iszonyat penge a srác.
– Miért nem te hajtasz Somára? – kérdeztem vissza.
– Itt most rólad van szó! – Reni nem hagyta magát. Sosem hagyta.
– Nem akarok pasizni, kész. Nem azért jöttünk.
– Oké, vettem – vonult vissza Reni.
Én figyeltem tovább a tábor bejáratát, és igyekeztem elűzni a régi emlékeket. A legutóbbi barátom elég gyökér módon szakított velem, és ugyan már túltettem magam a hazugságain, még mindig nem éreztem elérkezettnek az időt a randizásra.

A gyereksereg meg az aggódó szülők mellett észrevettem a fiút a fészerből. Magas volt, bakancsban trappolt, felkarján megfeszült az izom, ahogy talicskában egy kupac földet tolt maga előtt. A mozgása valahogy… nem bírtam megfogalmazni, de máshogy mozgott, mint a srácok a hátam mögött. Ahogy egyik lábát tette a másik után, amilyen komor figyelem uralta a vonásait… A virágágyásokhoz tartott, leguggolt, és kislapáttal elkezdte berakni a muskátli cserepébe a földet. Pontos, kiszámított mozdulatokkal, csak arra figyelt, amit csinált.
– Ő kicsoda? – böktem a srác felé.
Nem lehetett idősebb nálunk, de nem a mi sulinkba járt, az tuti. A szél belekapott a kócos, barna tincseibe.
– Az előbb mondtad, hogy nem akarsz pasizni, erre rögtön kiszúrsz magadnak valakit? – Reni előkapta a telefonját, én meg a szemforgatások közepette megbántam, hogy egyáltalán megszólaltam. – Hallgassátok, követőim, Georgina kisasszony kiszúrt magának egy fiút! – Megfordult, hasra vágta magát a fűben, és a kamerával ráközelített. A fiú kihúzta magát, beletörölte a homlokát a pólója aljába. Pár pillanatra kilátszott a lebarnult háta. – És nem is akármilyen fiút! Nos, édes követőim, kinek tegye rendbe a gazos kiskertjét ez a palántabajnok?
– Idióta vagy – vihogtam.
Na de beszéljek Reninek a kételyeimről, amik felötlöttek bennem a fiút nézve?
Reni előrébb kúszott, hogy közvetíteni tudja a fiú minden mozdulatát. Aki most éppen felállt, és belehajította a lapátot a talicskába.
– Fordulj meg, hadd lássuk az arcodat! – suttogta Reni, és még jobban ráközelített. A fiú alakja teljesen betöltötte a képernyőt.
Zsombor hirtelen felüvöltött, majd a kosárlabda átrepült a fejem felett, pattogott párat, és egyenesen a fiú lába mögé gurult.
– Dobd vissza! – kiáltotta Soma, és odakocogott. – Passzolj!
A fiú nem reagált semmit, csak lépett egyet hátra, egyenesen a labdára.

Vélemény, hozzászólás?