Zodiac jelige – Korallcsapda, avagy a Carrington-esemény

Kaland
Némi túlzással azt lehetett volna mondani, hogy a világ négy égtája felől igyekeztünk a megbeszélt találkozóra, Sydney repülőterének belföldi indulási várócsarnokába. Ki-ki a neki legjobban passzoló módon közelített. Tamara és Öcsi Frankfurtból indultak – ők nemrég költöztek oda, Dóra és Alex közbenső átszállóhelynek Dohát választotta. Én pedig a Karib-tenger egyik kis szigetéről indultam, ezért Amsterdam és Kanton érintésével érkeztem meg, ráadásul hosszú órákkal a többiek előtt.
Egyedül Erika hiányzott a tavaly összekovácsolódott társaságból. Bár ez a közös búvártúra eredetileg az ő ötlete volt, és neki köszönhettük, hogy újra összeállt a csapat, pár hete váratlanul kimentette magát, és otthon maradt. Sajnos. Mert éreztem, hogy nélküle nem lesz teljes a létszám.
Hónapok óta szövögettük a tervet: a Nagy Korallzátonyt vettük célba. A legtöbb búvár számára ez mindörökké elérhetetlen álom marad, mi viszont komolyan gondoltuk és elkezdtük szervezni a kirándulást. Állandóan az interneten szörföltünk. Mindent tudni akartunk a merülőhelyekről, a körülményekről, és nem utolsósorban arról is, hogy vajon mekkora léket fog ütni ez a kaland meglehetősen ingatag helyzetben levő pénztárcáinkon?
Végül aztán helyet foglaltunk magunknak egy búvártúrákra specializálódott szafarihajón, a hajó Cairns kikötőjében várt minket. Két egymást követő túrán akartunk rész venni, ehhez azonban előbb fel kellett jutni Sydneyből a trópusi klímájú Cairns városába.
Míg a csapatra vártam, fel s alá ténferegtem a váróteremben, megpróbáltam valahogy elütni az időt. Annak ellenére, hogy a levegőben töltött hosszú órák alatt a gépek fedélzetén osztogatott napilapok minden betűjét unalmamban kiolvastam, most mégis betértem az újság- és könyvárushoz. Nem azért, hogy újabb sajtóterméket vegyek magamhoz, hanem mert a megakadt a szemem egy nagy, színes poszteren.
A jópofa plakát a bolt egyik falát ékesítette. A két Amerika, Eurázsia, Afrika és Ausztrália partjait kékeszöld óceánok és fehér jégsapkák határolták, azonban a szokásos sémától eltérően, ezen a fordított perspektívájú térképen felül volt látható a Déli-sark és alul az Északi pólus, Ausztrália viszont látványosan a fókuszba került, kihangsúlyozva ezzel a földrész fontosságát.
Mosolyogva tanulmányoztam a posztert, mert felfedeztem, hogy ezen a térképen Cairns Sydneytől lefelé helyezkedik el. Felfelé vagy lefelé, ez pusztán nézőpont kérdése! – állapítottam meg. Mindenesetre jó háromórányi repülőút még mindig előttünk állt.
Az újságostól megtudtam, hogy a térképet egy lelkes ausztrál politikus publikálta 1979-ben, és azóta sok százezer példány kelt el belőle; legalább annyit vásároltak meg az idelátogató turisták, mint a büszke és öntudatos hazafiak. Úgy döntöttem, hogy hazafelé menet majd én is szert teszek egy ilyen McArthur Általános Korrekciós Világtérképre, azzal kiléptem a kioszkból.
Végre felbukkant Tamara és Öcsi, rögtön utánuk Dóra és Alex is. Boldogan üdvözöltük egymást, és a beszállásig hátra levő bő órában a büfében beszélgettünk. Egy jó erős kávé segített ébren maradni, és a forró italt szürcsölve felidéztük korábbi kalandjainkat.

Ami a kalandokat illeti, Alex megkérdezte tőlem:
– Mondd csak, Frank, találtál nekünk valami izgalmas rejtélyt erre az útra is? A tavalyi túrán kiválóan szórakoztunk, naponta minimum háromszor fagyott meg bennünk a vér a rémülettől. Műkincsrablással és brutális gyilkosságokkal gyanúsított minket a hatóság, alig bírtuk tisztázni magunkat a végén!
– Természetesen készültem – vigyorodtam el. – A neten keringő históriák között tallózva rátaláltam néhány legendára, amiket szívesen osztok meg veletek. Azonban nem valószínű, hogy ezek bármelyikére mi találnánk racionális magyarázatot, a helyi lakosok nálunk sokkal kedvezőbb helyzetben vannak. Ezért amatőr detektívesdi helyett inkább szárazföldi kirándulásokat javaslok, először is mielőtt hajóra szállnánk, aztán pedig a két szafari közötti pihenőnapokra. Jól jön majd a változatosság. De ha akarjátok, akár ebben a minutában belekezdek a mesébe.
Tamara közelebb húzódott, mert nem szeretett volna egyetlen szót sem elszalasztani, imádta a titokzatos történeteket. De csalódnia kellett, mert Dóra közbeszólt:
– Rápillantanátok esetleg arra a nagy fekete utastájékoztató táblára? Ha nem kívánjuk lekésni a repülőt, gyorsan be kellene szállni! A horrorsztorikat tegyétek el holnapra, én a gépen aludni fogok, mert már alig állok a lábamon. Pihenjetek ti is, rátok fér. Szörnyen néztek ki!
Igaza volt, mint mindig. Megfogadtuk a jó tanácsot.
Ólomlábakon vánszorogtak a percek. A maratoni odaút utolsó szakasza reménytelenül hosszúnak tűnt, késő estére járt és teljesen besötétedett, mire nagy sokára leszálltunk Cairnsben. És őszinte örömmel állapítottuk meg, hogy a repülőtér érkezési csarnokában kanyargó szállítószalagon ott vártak ránk feladott bőröndjeink is.
Megfáradt tagjainkat taxiba préseltük, és negyven perc múlva végre a szállodánk előtt voltunk.
Körülnéztem.
Az épület előtti fasor fölött és a fák ágai között ciripelve civakodó gyümölcsevő denevérek hordái keringtek a páradús levegőben, számukra most kezdődött a munkanap. Nekünk viszont az éjszaka