Owl jelige – sötétségben ragadva

Jeges szél fújt, a szívemen át. Pár szó villant át az elmémen. Megtört. Hideg. Rémült.
Az utolsó, mely eszembe jutott, az az átkozott, csalfa, vak fénysugár, amely édes álomba illeget, hiteget, de csak addig, amíg éppen biztonságban érzem magam. Majd, mintha csak egy pengén állnék, a mélybe lök. Ez nem más, mint a remény. Ahol felbukkan óriási pusztítást végez. Sok mindenben hiszek, de ők nem tudják.
Ők nem tudnak semmit sem. A szoba, ahol vagyok makulátlan fehér, azonban néha a képzeletem megcsal, és vöröst látok csak. Most az egyik kínzóm van itt. Velem szemben ül, és mosolyog. Tudom ám, hogy csapdába akar csalni. Azt akarja, hogy olyat mondjak, ami nem igaz.
- Kér egy cukrot? – kérdezte kedvesen.
Az arca olyan volt, mint az emlékeimben élő lányé. Bár, ha jobban belegondolok talán mégsem. Tudatomba férkőzött egy kép a fehér ruhás lányról, ahogy nevetett, miközben a barátnőjének súgott valamit. Kezdtem távolodni messze, de az Ő hangja felébresztett békés képzeletemből.
- Hogy érzi magát? – érdeklődte.
Ránéztem. Ő is fehérben volt. Ő még új itt. Tudom, hogy kínozni akar, akár csak a többi, hogy olyasmit mondjak, ami nem létezik. A tekintetében a remény tükröződött, nem tudtam tovább ellenállni.
- Jól vagyok – válaszoltam kelletlenül, miközben a fejembe ismét belehasított a fájdalom.
- Álmodott valamit? – faggatózott tovább.
Ekkor láttam meg, hogy jegyzetel. Mindig ugyanazok a kérdések.
Kezdek ingerült lenni, ráadásul a migrén tovább kínoz. Miért olyan fontos ez Nekik? Minden éjszaka ugyanazt álmodom, a fehér ruhás lányról, a vidám életteli teremtésről, akinek a ruhája vérvörössé válik.
- Nos, - nézett rám Ő, a fekete keretes szemüvege mögül. – úgy látom, hogy nincs beszédes kedvében ma sem. Sajnos John ma nem tudott jönni, más dolga akad. Ő úgy gondolja, hogy nem szabad kérdezgetnünk Önt. Én azonban ebben nem értek egyet vele.
John? Ki ő? Nem ismerek semmilyen Johnt, csak a kínzóimat, akik azt akarják, hogy ismét összetörjek. A fejemhez kapok. Ez az idegen ember megérinti a karom. A keze meleg, azonban megriadok az érintésétől.
- Jól van? – érdeklődte aggódva.
- Igen – mondtam tétovázva.
Ő visszaült a helyére, és a jegyzeteibe meredt. Nem szólt hozzám. Felálltam. A fehér ajtóhoz mentem, megérintettem a hideg kilincset, majd lenyomtam, de zárva volt. Az átkozott remény. A szobában egy íróasztal, kanapé, és egy fotel volt. Minden olyan mesterségesnek tűnt, és én nem vágytam semmire, csak pihenni. Végtelen nagy fáradtságot éreztem, de amikor behunyom a szemem, csupán csak nagy mennyiségű vért látok, minden egyes nappal közelebbről. Bár ne látnám, soha már!
- Mikor mehetek el? – kérdésem csak egy lágy suttogásnak hatott.
Azonban a Nő felém nézett, érdeklődve vizslatott.
- Ha beszélget velem – érkezett a felelet.
- Miért vagyok itt?! – a hangom nagyon rémültnek hallatszott, amely még engem is meglepett.
- John már számtalanszor elmondta Önnek – mondta higgadtan. – Tudja, mióta van itt?
- Két hete. - Hogyne tudtam volna, hiszen mindennap pokol volt számomra, egy túl mesterséges világban. – Én csak annyit szeretnék tudni, miért nem hagynak békén?
- Emlékszik mi történt Mr. Blackkel? – kérdezte figyelmen kívül hagyva kérdésem.
Ingerülten járkáltam fel s alá a szobában. Mr. Black? Olyan ismerősnek tűnik a név, de nem jut eszembe, hogy honnan. Hirtelen egy újabb képet látok, a földre rogyok. Egy férfit látok, aki olyan, mintha én lennék, és egy fehér ruhás lányt, akinek lassan vörösre színezi viseletét a testéből kiáramló vére.