Örvény jelige-A száműzöttek visszatérnek

Kaland
A tű a bőréhez ért, és belemart a vibráló fájdalom. Totti felsóhajtott, ahogy az éles tárgy beleszaladt a húsába. A hasán feküdt – már órák óta – szemben a nyitott ablakkal, amin a tölgyfalevelek száz zöld tükörként verték vissza a nyári London melegét. A levegőben festék szaga keveredett a tömjén illatával. Magassága miatt, a lába lelógott az olcsó ágyról. Mielőtt Thomas Edison feltalálta volna az elektromos tetoválógép ősét az elektromos tollat, az emberek már évezredek óta használtak hagyományos eszközöket a bőrük díszítésére, beavatásra, könyörgésre. Az egyenletesen rezgő eszköz halk zümmögése és a fájdalom kissé kizökkentette a gondolataiból, de csakhamar újra rátalált a fonalra. Egy tetoválásnak soha nem a szépség a célja, hanem a változás. Így, vagy úgy az ember mindig valamilyen korszakos dolgot, - valamilyen mérföldkövet az életében – akar kifejezni a sebhelyekkel a testén. Áldozati rítus, azért mert elmúlt valami, vagy pedig azért, mert megértettünk valamit, és úgy érezzük, hogy most már a helyes útra lépünk, és az ábrák majd mindig emlékeztetnek rá, hogy ne térjünk le a választott ösvényről. A férfi fordított a fején, és a bal karjára nézett. A festék már fakulni kezdett, de még mindig kivehetőek voltak a számára misztikus ábrák. Irak körvonala, egy katona egyre fakuló sziluettje, egy amúgy is szinte kiolvashatatlan gót T betű, a szélben lobogó zászló. Akkor készítette, amikor visszatért az első háborújából. A részleges áldozat felajánlása, hogy kiállta a fizikai kínt, és valaki más vált belőle. Itt volt az ideje az újabb hasogatásnak. A világon előforduló tendenciákat figyelembe véve döntött egy következő beavatásról. A benne élő katona már mások számára is látható jelet hagyott rajta, elérkezett az idő, hogy a szelleme is megjelenjen a saját porhüvelyén. Totti elmosolyodott, ahogy abbamaradt a satírozás, és az éles tű elhagyta a testét. Megkönnyebbült. Törlés következett, majd a gép újra rezegni kezdett. A fájdalom ismét bele hasított, és ő visszarepült a gyerekkorába. Mindig rajongó csodálattal nézte a filmek gonosz jakuzáit, akiket a zsaruk egyetlen mozdulattal szabadítanak meg az ingjüktől, és alatta feltárul a teletetovált felsőtestük. Ő is ilyen ámulatra vágyott attól, akinek megmutatja magát. Hatalomátvételi nyilatkozat volt ez, amely közli mindenkivel: ura vagyok saját magamnak. Komolyabb dolgok rejtőztek e mögött, mint a testet megváltoztató praktikák divathulláma. A fizikai átalakulásból fakadó hatalom mámorító érzése milliókat fertőzött meg, és tette őket a plasztikai műtét, a piercing, és a szteroidos testépítés megszállottjává. A beavatása kezdett körvonalazódni, ahogy a búzamező megjelent a hátán. Az a mező, ami a kapuhoz vezet. A mező, amin a Gladiátor is átvágott, amikor a halál közelében járt. A kapun túl pedig már vártak rá. A kerek kapu pedig ősi rovással volt tele. Szarkalábak, egyenes és görbe vonalak alkottak egyetlen nagy igazságot az áthaladónak. Tizenöt év telt el azóta, hogy elhagyta a Közel-Keletet, és felvarratta magára az első jelentéssel bíró ábrát. A fájdalommal átszőtt könyörgést, hogy soha ne feledje ki volt előtte, és mi lett utána. A tetoválás nem csak beavat, a tetoválás emlékeztet. Pontosan ezért csináltatta. A festék idővel kikopik az emberi irhából, ráncosan idősen elcsúfítva az összhatást, ami a test elhasználódásával jár, de az emlékek becsapódott repeszdarabként örök karcot húznak a lélek sima felszínén. Kitéphetetlenek onnan – jó és rossz egyaránt. A fényképek elveszhetnek, vagy digitális adatok eltűnhetnek. A háború vitathatatlan jelei mindig kéznél vannak. Az ablakon túl, a kis parcellákra osztott kertek között kezdődő dühével tombolt a korai nyár. A vörös téglafalak, a beton és aszfaltcsíkok lassú aszalással szárították el a tavasszal zöldbe szökkent növényeket. A műanyag kukákban gyorsan oszlásnak indultak a helyiek kidobált ételei. Totti a fájdalmában újra a testfestésre gondolt. Gyűjtő lett, aki az élete nagy eseményeit rakja jól látható albumba, hogy majd mások is lássák, és talán megértsék egy kicsit. Egy valódi bőrbársonyba kötött jegyzetfüzet lett lassan, olyan lassan, ahogy egy tű tud haladni a bőrben. Harmadik napja már összesen tizenhárom órája szurkálták. – Tíz perc szünet, mert már nagyon vérzel. – mondta a tetováló, és gumikesztyűs keze, vértől sötét festéket törölt le a hátáról. Totti szoborszerű tartása hirtelen megváltozott. Felállt az ágyról, és az ablakhoz lépett. Úgy nézett a semmibe, mintha mindent látott volna, ami a tízmilliós nagyvárosban történik. Ám Londonban olyan csend volt, mint a pokolgép belsejében, egy perccel a robbanás előtt.