Naplemente jelige – Eszter álma

Szépirodalom
Eszter az igazgatói irodához vezető, hosszú folyosón állt és tornacipője orrával a laminált parketta mozgó darabjait rugdosta. Kora délután volt, már az utolsó tanítási óra zajlott. Az iskolaépületet beborító csendet olykor egy-egy tanteremből kiszűrődő hangosabb tanári magyarázat vagy papírsusogás törte meg. „A zeneteremben énekóra van,” gondolta Eszter, amikor a közelben hirtelen egy jól ismert népdal kezdő sorai csendültek fel, „és az énektanár most is, mint mindig, túl akarja énekelni az egész osztályt.” Az éneklés egy idő után abbamaradt, és azután már csak halk szolmizáció és dúdolás hallatszott a tanári szoba mellett álló teremből.
A titkárságon megállás nélkül csörgött a telefon. Az iskolatitkár gyorsan, kissé hadarva válaszolt a vonal másik végén feltett kérdésekre, és alig tette helyére a kagylót, a szerkezet újból megszólalt. Hosszan, fülsiketítően csörgött. Valahányszor meghallotta a hangját, Eszter összerezzent. A folyosó másik végén, ahonnan a tanári szoba bejárata nyílt, két középkorú nő jelent meg. Üres csészéiket kezükben tartva, határozott, gyors léptekkel siettek végig a folyosón a titkárság felé, ahonnan a tanárok számára fenntartott kisméretű kávézóhelyiség nyílt. Eszter jól ismerte őket, korábban mindketten tanították. Amikor közel kerültek hozzá, zavartan hátralépett, hogy szabaddá tegye a folyosót. Lehajtott fejét a tenyere mögé rejtette, így próbált elbújni az őt fürkésző tekintetek elől.
Szeretett volna láthatatlanná válni, mint általában akkor, amikor a nevelőapja péntek esténként erősen ittas állapotban tért haza, rémületben tartva az egész családot. Olyankor megpróbáltak elbújni előle, de a férfi szitkozódva és kiabálva borította fel a szekrényeket, gurította odébb a foteleket. Ha kulcsra zárt ajtóval találta magát szemben, addig rugdosta, ütögette, míg be nem jutott a helyiségbe. Amikor tájuk talált, nem kegyelmezett. Ütötte őket, ahol érte, amíg meg nem nyugodott. Az anyja általában a fürdőszobába zárkózott be a legkisebb testvérével. Az idősebb húga és az öccse a szennyestartóba vagy a ruhásszekrénybe bújtak. Eszter legtöbbször a szülők szobájában álló nagy ládában rejtőzött el, ahol az ágyneműt és a plédeket tartották. Egy idő után a nevelőapja már minden rejtekhelyet ismert, és még ha volt is lehetőségük a kapu becsapódása és a hangos káromkodás észlelése után búvóhelyet keresni, hamar felfedezte őket. Az anyja általában megpróbált gyermekei védelmére kelni, de alacsony, törékeny alkata miatt nem járt sikerrel. A legtöbb, amit tehetett, hogy beterelte a gyerekeket az egyik szobába, és magára vállalta az ütlegelés elszenvedését. A tombolás időtartama az elfogyasztott alkohol mennyiségétől függött. Minél többet ivott a nevelőapja, annál kevésbé bírt megállni a lábán. Legtöbbször szerencsére hamar elfáradt, és elaludt, ott helyben, ahol éppen volt. Ekkor előjöttek és rendet raktak. Szótlanul, lábujjhegyen mozogva, nehogy felébresszék a férfit. Az anyjuk kerülte a gyerekek pillantását, és ők sem igyekeztek ránézni.
Eszter ilyenkor kifejezetten ellenszenvet érzett az anyja iránt. Nem tudta sajnálni akkor sem, amikor látta, hogy vér szivárog a fejbőre alól, hatalmas foltok vöröslenek a karján vagy bedagadt a szeme. Nem értette, hogy miért tűri el mindezt az anyja. Gyakran faggatták erről a kishúgai és az öccse is, amikor esténként mesét olvasott nekik. Ilyenkor általában nem tudott mit válaszolni. Motyogott nekik valamit az édesapja haláláról, arról, hogy anyjuk a temetés után mennyire magányosnak érezte magát, és a gyakran rosszul sikerült második házasságokról.
„Egy a fontos”, ölelte magához mindhárom vacogó kisgyereket, „mi mindig itt leszünk egymásnak, még akkor is, ha csak féltestvérek vagyunk.” Erre a kicsik általában megnyugodtak, és békésen álomba szenderültek. Eszter pedig egyedül maradt a gondolataival a sötét szobában. Felült az ágyban, felhúzta a lábait és térdére könyökölve, mindkét tenyerét olyan erővel szorította a halántékára, hogy sokszor beleszédült a fájdalomba.
Most is ezt a görcsös fájdalmat kezdte érezni.
„Jól vagy, Eszterkém?”, kérdezte a közvetlenül mellette elhaladó, kedves hangú tanárnő, aki megállt, amikor mellé ért, és Eszter vállára tette a kezét. Eszter kierőltetett magából egy halvány mosolyt, és megnyugtatta, hogy nincs semmi baj, csak szeretne megbeszélni valamit az igazgatónővel. A tanárnő elmosolyodott, megsimította Eszter vállát, és követte a kolléganőjét a kávézó felé.