Monaliza jelige – Istenek földje – részlet

Fantasy
Az első harangszó pengeként hasította ketté az éjszaka csendjét, ugatásra késztetve a hatalmas fekete farkaskutyát. Alex halkan felnyögött, a hátára fordult és kezeit szemére szorítva számlálta a harangütéseket. A tizenkettedik után újból némaság telepedett a környékre, amit csak az egyre erősödő madárcsicsergés és a kutyák kórusa szakított meg.
Persze mint mindig, most is Árnyék volt köztük a leghangosabb. És már megint az ő ablaka alatt vonyít…
− Jól van, megyek már! – morogta Alex, és kiugrott az ágyából. Sebtében megmosakodott, fölkapta ruháit, majd – szülei szobája előtt lábujjhegyen osonva – a kamra felé vette az irányt. Ott a zsebébe dugott három körtét, majd lekanyarított egy darabka sonkát a kutyának.
A hajnali levegő kissé csípős volt, ahogy közeledett a nyár vége, egyre csak hűlt az idő. Alex fázósan húzta össze magát, de nem ment vissza, hogy melegebb ruhába bújjon. Tudta, mire hazaér, már úgysem fog fázni.
Árnyék farkcsóválva üdvözölte gazdáját. Alex megpaskolta a kutya fejét, majd megvakargatta a füle mögött. Árnyék vidáman csaholva jelezte, hogy ideje elindulni.
Mielőtt a patak felé vették volna az irányt, tettek egy kis kitérőt. A város még üres és néma volt, csak az utcaseprők és az őrök léptei kavarták fel az utcák porát. Alex sebes léptekkel haladt úti célja felé, a szembejövőknek illemtudóan köszönt, miközben Árnyékot próbálta visszafogni. A hatalmas jószág ugyanis mindenkivel barátkozni akart – csakhogy az emberek többsége nem igazán értékelte, ha egy hatvankilós fekete tornádó vetette rájuk magát.
Árnyék fenyegetően morogni kezdett, de még mielőtt Alex körülnézhetett volna, miért viselkedik így a kutya, egy rongyos ruhájú férfi termett előtte.
A csavargó koszos volt, és Alex akaratlanul elfintorodott, amikor megcsapta orrát a belőle áradó bűz. Tekintete akaratlanul a férfi jobb csuklójára vándorolt, és meglepődve látta, hogy a karperece aranyszínű.
− Éhes vagyok – motyogta a csavargó. – Éhes vagyok, adj enni, tudom, hogy van nálad, adj enni…
Alex némán megrázta a fejét, és már indult volna tovább, de a csavargó az útját állta.
− Könyörgök, adj enni, nincs mit ennem, kérlek…
Alex nem válaszolt. Édesapja megtanította rá, mit tegyen, ha csavargóval találkozik: Ezek az emberek eljátszották az esélyüket, tehát megérdemlik a sorsukat. Egyszerűen nézze őket levegőnek, és menjen tovább.
Csakhogy ezt a férfit elég nehéz lett volna levegőnek nézni, mivel bármerre indult volna, elé táncolt, elzárva az utat. Valahol mélyen sosem értette, édesapja miért olyan biztos abban, hogy minden hajléktalan, csavargó vagy koldus magának köszönheti szerencsétlenségét, de a férfi jelenléte már olyannyira kényelmetlenné vált számára, hogy nem bírta tovább: kézfejével finoman megtaszajtotta Árnyékot, mire a kutya morgása felerősödött, izmai megfeszültek; látszott, hogy már csak a jelre vár, és nekiugrik a férfinak. A csavargó úgy döntött, nem kockáztat tovább, vállat vont, és egykedvűen elcsoszogott.
Lea a házuk kapujában várt rá. Halkan elsuttogtak egy-egy jóreggeltet, és a patak felé indultak. Útközben nem sokat beszéltek. Alex a sétától már eléggé kimelegedett ahhoz, hogy ne érezze a hideget, de Lea még didergett, kezét összefonta mellkasán. Hosszú barna haját két fonatban viselte, nagy mogyorószínű szemei gondterheltnek, sőt kissé ijedtnek tűntek.
Mire a város határában kanyargó patakhoz értek, már Lea sem fázott. Alex megpaskolta Árnyék oldalát, jelezve, hogy már nem kell mellette lépkednie. A kutya vidáman csaholva körbeugrándozta őket, majd eliramodott egy rigó után.