Lucifer jelige- A kárhozat birodalma

Fantasy
Az ég kékén helyenként felhők úszkáltak unottan. Szellő lengedezett. A tájat, ameddig a szem ellátott fenyőerdő borította. Itt-ott egy hegycsúcs emelkedett az erdő fölé. A sűrű lombozatú fenyők között régen kitaposott ösvények kanyarogtak, mintha már ősidők óta ott lennének. Az aljnövényzet is sűrű, bokrokkal tűzdelt, amik remek fedezéket nyújtottak az erdő kisebb lakóinak.
Ezt az idilli csendet nehéz léptek zaja törte meg. Súlyos lábak alatt reccsenő faágak jelezték útját a kámzsába öltözött alaknak, aki egymaga rótta a végtelennek tűnő ösvényeket. Hatalmas termete tiszteletet parancsoló volt. Bal vállán keresztbe áthúzva egy méretes tarisznyát vitt. Bikaszerű szuszogása jelezte, hogy a meredek lankán nem könnyű még neki sem a haladás. Hosszú kámzsája alól vörös bőr borította pataszerű lábai villantak ki. Amerre haladt azonnal elhallgattak az erdő jókedvűen csiripelő madarai, jelezvén a vándor útját. A végtelennek tűnő erdőben lassacskán egy ház körvonalai kezdtek kirajzolódni. Közelebb érvén inkább házikó volt az mint ház. Kis méretű, fagerendákból tákolt kunyhó, melynek kéménye bús füstöt eregetve jelezte, hogy valaki van odabent.
A kámzsás alak a kunyhóhoz közeledve lassabbra vette a tempót. Fejét jobbra balra forgatta, mintha keresne valamit, vagy valakit a környező fák között. Az is lehet, hogy korábbi rossz tapasztalatai intették fokozott óvatosságra. Mindenesetre tarisznyája pántját láthatóan erősebben szorította ugyancsak emberes méretű, szintén vöröses bőrű kezével. Az ajtóhoz érve határozott kopogással tudatta ottlétét. Halk motoszkálás hallatszott a kunyhóból. A kilincs kattanását az ajtó zsanérjainak rozsdás nyöszörgése követte. Az ajtóban egy öregember állt. Néhány másodpercig tétován álltak egymással szemben.
- Beengedsz? –kérdezte a vándor
- Be. –válaszolta az öreg
Hatalmas termete miatt a kámzsásnak erősen le kellett hajolnia, hogy beférjen a kunyhó ajtaján. A ház egyszerűen volt berendezve. Balra egy főzésre sütésre alkalmas sparhelt szerűség volt, jobbra pedig egy rogyadozó asztal három székkel. A ház sarkában pedig egy fekvő alkalmatosság.
- Elhoztad? –törte meg a csendet az idősebbik
- Ahogy ígértem.
Az eddig féltve őrzött tarisznya kinyílt és tulajdonosa egy fém tárgyat húzott elő belőle. Jó tenyérnyi nagyságú volt és egy címerszerűség díszítette.
- Tessék. –adta át az öregnek
- Nehéz volt megszerezni? –kíváncsiskodott amaz
- Ragaszkodtak hozzá, nem is kicsit. –válaszolta az óriás dörmögő hangján

Az öregnek lettek volna még kérdései, furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy miként sikerült a másiknak hozzájutnia ehhez az ereklyéhez, de jobbnak látta nem firtatni a dolgot. Idős szemeit összehúzta, majd így szólt:

- Mennyiben is állapodtunk meg?
Az óriás ekkor döntött úgy, hogy csuklyáját lehúzza fejéről. Hátrahajtván megdöbbentő látványt nyújtott. Fejét látván nyer értelmet végtagjainak vöröses kinézete. Szemei ugyanúgy vörösben izzottak, mint egész testének bőre. Fülei hosszúkásak és hegyesek. Arca borostás, feje egésze kopasz. Homloka tetejét két enyhén hátra kunkorodó szarv ékesíti. Hegyes szemfogai látványosan hosszúak és tejfehérek, akárcsak a többi. Az öreg kérdésére ráncok gyűltek a homlokára és szemöldökei mintha önálló életet kezdtek volna élni, felszöktek annak közepére. Ezt látva a címer tulajdonosa kissé zavarodottan folytatta is mondanivalóját:
- Ja igen, már emlékszem. Háromszáz Korona.
Ezzel átadott egy vaskos erszényt az óriásnak, aki mutatóujjával beletúrt az aranyló érmékbe, majd szorosra húzta az erszény száját és tarisznyájába tette.
- Akkor azt hiszem, végeztünk is. –nyugtázta
Megfordult, kámzsáját ismét fejére húzta és kinyitotta az ajtót maga előtt.
- Bergen! –szólt az öreg- Csak annyit mondj még, hogy szenvedtek legalább?

Bergen, a démon sejtelmes mosolyra húzta a száját…

- Sikoltozva vizelték össze magukat. –jegyezte meg
Az kérdezőt láthatóan elégedettség töltötte el a válasz hallatán. A gyermeki csillogást a szemében ördögi vigyor váltotta fel.

Kersen egy kisváros volt. Tipikus macskaköves utcákkal és a tájra oly jellemző kőházakkal. A házak nem voltak egymás szájában, levegős kis település volt ez. Közepén egy magas tornyú templommal, mellette nem messze egy kocsmával és a település határában egy bordélyházzal. Lakosai egyszerű emberek voltak. Többnyire mezőgazdaságból és állattartásból éltek. Számukat tekintve talán kétszáz-kétszázötvenen élhettek itt. A város elöljárója Serefin. Serefin egy pökhendi alak volt, nem kicsi túlsúllyal és még több arroganciával. Kopaszodó fejével és dús szőrzetű arcával könnyen kitűnt a tömegből. Az emberek a háta mögött megmosolyogták, de ugyanakkor féltek is tőle. Egykoron gazdag család leszármazottja volt ő. Mostanra ez a gazdagság már tovatűnt, de megmaradt birtoka és tetemes mennyiségű jószágállománya miatt így is a tehetősebbek közé tartozott. Soha senki nem merte megkérdőjelezni a hatalmát a városban. Ugyanakkor kedvelni sem kedvelték. Azok akik látszólag jóban voltak vele, igazi talpnyalóként viselkedtek a közelében. Amolyan érdekkapcsolat fűzte őket hozzá. Ilyen ember volt a település lelkésze, a kocsma tulajdonosa és a bíró. Történt egyszer, hogy a város egyik lakója, egy bizonyos Gregor kezet emelt a lelkészre. Ami ugyan érthető volt annak fényében, hogy a lelkész félreérthetetlen ajánlatott tett Gregor feleségének. A sértődött férj midőn ezt megtudta, a templom kertben egy határozott mozdulattal a veteményesbe segítette az egyházi embert. Miután a lelkész elpanaszolta Serefinnek, hogy mi történt, az a bíróhoz fordult. De nem azért ám, hogy igazságot szolgáltasson. Még véletlenül sem. Az elöljáró kérése az volt, hogy Gregort egyszer és mindenkorra tanítsa jó modorra. Két nappal később a megbántott férj a városi főtéren lógott a bitófán elrettentésképpen. Így mentek a dolgok Kersenben…

Bergen nem az a fajta ember, bocsánat, démon volt, aki nagyon értett volna a lopakodáshoz. Nem tudott például halkan közlekedni. Az erdőben szinte csörtetett. Nem tudott halkan beszélni. Amikor ő megszólalt, mennydörgésnek hatott. Egyszóval nem volt az a kifejezetten kifinomult jellem. Ezzel a visszafogott vehemenciával tépte fel Kersen kocsmájának ajtaját is egy szép napsütötte délelőttön. Természetesen az addig zajos kocsma egycsapásra elnémult és minden tekintet a bejáratra irányult. Voltak itt mindenféle népek. Kerseni őslakosok, átutazó vándorok, szerencsevadászok és természetesen a legkülönfélébb zsiványok. Sokat látott ember volt a legtöbbjük, de egy démon látványa még a számukra is letaglózó volt. A legtöbb ember számára félelmetesnek hatott a magassága és széles, izmos válla. A szarvakról már nem is beszélve. Voltak ugyanakkor olyanok, akik mélységes megvetéssel tekintettek ezen ritka lényekre. Hovatovább egyenesen üldözték a fajtájukat. Ebben a kocsmában viszont többnyire csak rettegték Bergent.