Liliom jelige – Megmenteni Viktóriát!

Romantika
Megint reggel van, egy újabb nap egy olyan életben ami a külvilág számára normálisnak mondható, de nekem nem az. Legalábbis, nekem nem ezt az életet kellene élnem. Az életemet elrabolták tőlem, mindennel és mindenkivel együtt. Csupán egy fénykép maradt a családomról, egy nyaklánc anyámtól és Marco. Marcoval akár testvérek is lehetnénk, de nem vagyunk azok. Igaz ezt senki sem tudja. Sőt, mindenki azt is hiszi hogy mi azok vagyunk, testvérek. Hasonlítunk egymásra göndör fekete haj,feketeszem csak a bőrünk színe más. Míg nekem sápadt fehér bőröm van, addig neki bronzos barna. Az alkatunk is eltérő. Ő magas 190 centi sportos alkatú, ellenben én kicsi, alig 150 centi és vékony. Sok szór gúnyolódik is velem: Vi olyan törékeny vagy mint egy kismadár. A törékenynek tűnő külsőm ellenére, nem vagyok könnyű préda. Egész jól tudok harcolni, az évek során többféle önvédelmi tanfolyamot is elvégeztem, rendszeresen futok, főleg terepen vagy erdőben. A nehéz terepeket szeretem, nem vagyok az a tipikus futópados csaj.
Ahogy a konyhában ülök és a kávémat kortyolgatom azon gondolkodom:
Mi lett volna ha...?
-ha apám meg tud védeni
-ha nem ölik meg a szüleim
-ha nem tudunk Marcoval megszökni
-ha az a rémálom meg sem történik.
Tudom mi lett volna!
Olaszországban élnék, a szüleimmel akik imádnak. Mindenem megvolna csak kérném kellene, vagy gondolni rá és már az enyém is lenne. Igen ilyen volt az életem egészen tízéves koromig. Amikor minden megváltozott. Mindent elvettek tőlem!
-Vi ,min töröd azt az okos fejed? Talán, hogy milyen vacsorával várj haza este? Vaaagy, várjunk csak, valami finomságon agyalsz amivel melepheted a te fantasztikus bátyád? -huppan le mellém kócosan, egy szál boxerben, fülig érő vigyorral Maco.
-Nem! És nem vagy a bátyám! Nekem nincs bátyám, se családom...-mordulok rá, fel pattanok odalépek a mosogatóhoz, hogy elmossam a tegnap estéről ott maradt tányérokat. Csak hogy ne kelljen a szemébe néznem. Ne lássa meg a könnyes szemem. És a könnyek, azok az átkozott könnyek, már megint elő akarnak törni.
Maco odalép mögém, megfogja a vállam, mire én megmerevedek. Nagyot sóhajt.
-Madárka. Sajnálom, tudom hogy nem vagyunk testvérek, de én úgy szeretlek mintha az édes húgom volnál, mindig vigyáztam rád és ezután is mindig itt leszek melletted. Nem vagy egyedül! Hallod?
Megfordulok és hozzábújok, elrejtőzöm az ölelésében, az otthonomban ami megmaradt. A bátyám karjaiban.Egy könnycsepp gördül végig az arcomon mire reszketegen fel sóhajtott.
-Nem haragudj.-mondom alig suttogva-Tudod hogy nem úgy értem! Csak, csak nagyon hiányoznak… már tizenöt éve. Tizenöt éve, még a sírjukhoz sem mehetek ki, nem vihetek rá virágot. Az istenit még azt sem tudom hova temették őket.-hangom elcsuklik, alig bírom kimondani a szavakat.
Marco egyre szorosabban ölel, mintha ezzel megvédhet ne a múltunktól, attól a szörnyű éjszakáról.A nagybátyámtól.
-Tudom. De téged nem bánthat, azt nem hagyom. Már évek óta nem akadt a nyomunkra. Lehet hogy feladta. Talán belátta, hogy nem fenyegeted a birodalmát és békén hagy.
-Igen. Talán.-mondom elgondolkodva-De a vacsira visszatérve, ma nem tudok főzni. Sokáig bent leszek a klinikán, több műtét is elő van jegyezve mára és ki tudja hányan esnek be azzal hogy vészhelyzet van a kis kedvencükkel. Gábor lelkiismeretes orvos, nem szeret senkit sem elküldeni és én sem. Utána még tanulnom is kell, lassan vizsgaidőszak lesz.-mormogom.