Kutyabenge jelige – Elthenvirg – Fellegek gyűlnek

Fantasy
Viharos szél táncoltatta a sötét fákat. A tar gallyak a Telihold fényében baljós árnyékokat vetettek az erdőszéli kunyhó sátortetejére, mintha óriás, göcsörtös csontujjak akarták volna ezerfelé marcangolni a lakóit. A gyertya bentről halovány narancsszínnel rebegett.
Ezt a bágyadtan pislákoló fényt látta meg a közeledő is. Akár egy utolsó reménysugarat, úgy hajhászta már akkor is, amikor még bent volt a sűrű, sötét erdőben. Minden erejét összeszedte, minden izma megfeszült, s kész volt bármire, hogy megtegye, amit meg akart tenni, oly rég óta. Hörgését, bozóttördelését elnyomta a süvöltő szél, és a tölgyek susogása.
Odabent a házban csend honolt. Csak az eső kopogott az ablakon, s a szél feszült neki néha az üvegnek. Egy asszony éppen mesét mondott alig ötesztendős kisfiának. A gyermek ismerte már a történetet, de csillogó szemmel figyelt, mintha most hallaná először.
Akkor valami csattant, de tudták, mi az: fejsze a fán. A fiú nem ijedt meg, jobban ismerte a hangot, mint a mesét.
Így csattogott kintről a hang, s az asszony lassan a mese végére ért. A gyerkőc akkor pörölni kezdett vele, mert esze ágában sem volt aludni, de az anyja nem hagyta magát, s megfenyegette az ujjával. Aztán felállt, hogy elfújja a gyertyát a szoba végében.
Ám ahogy lehajolt, hatalmas robajjal betörték a bejárati ajtót, s a beáramló hideg fuvallat ellibbentette a lángot.
Szörnyű volt, ahogy a szoba csöndes melegébe belehasított a sötét, eső-áztatta, gonosz hűvösség. Az asszony és a gyerkőc is felsikított, mert ott állt az ajtóban a jövevény, fenyegetően, elszántan, gonoszan. Nem látták az ábrázatát, sötét alakja peremén csak a körvonala izzott vérmesen, ahogy a Hold besütött mögötte a fekete szobába. Csak a hangját lehetett hallani, röfögő, hörgő vartyogását, csatjainak csörgését, csizmája ázott bőrének húzódását.
Akkor lépett egyet, s a fa padló megadóan recsegett alatta.
Az asszony újra felsikított. Kisfiát magához szorítva térdepelt, s érezte az eső hideg és gyermeke meleg könnycseppjeit kézfején.
Akkor a betörő, aki alig lehetett magasabb a fiúnál, sután felemelte egyik kezét.
A nő harmadjára is sikoltott.
Vas hasított a húsba, s átszakította a szétszabdalt bőrmellényt és zekét. A jövevény elejtett valami nagydarab fémet, majd eget rázó visítást hallatott, s egy pillanattal később a földön hevert. Hatalmas lándzsa állt ki a hátából, s mögötte ott állt az ajtóban a favágó.
Rohant, hogy magához ölelje családját.
Gyertyát gyújtottak, s megszemlélték a támadójukat, félve, hogy még él, s veszélyt jelent.
Még mindig hasán feküdt, mellette szigonyszerű, bárdolatlan fegyvere. A favágó lassan az oldalára fektette, hogy megnézze az arcát.
És akkor a fekvő felhördült, még utoljára. Törte csak a nyelvet, de egész úton ezeket a szavakat ismételgette magában, s most még egyszer kimondta őket.
Célját beteljesítette. Fél perc múlva már nem élt. A favágó remegve rángatta ki belőle a lándzsát.
Tíz percen belül lóra kapott, és belevágtatott a sötét erdőbe. Hamar elázott a szakadó esőben. De vitte a jövevény testét, és vitte az utolsó szavait is, melyek most már az ő fülében kongtak, mint pusztulásra szólító harangok.

II.
Segítsetek!

– Nos, összegezzük az egészet! Mind ezt javasoljátok…
– Így van, felség.
– Hogy haladéktalanul el kell indulniuk.
– Igen, felség.
– Nekik, és nem másnak.
– Pontosan, felség. Egy ilyen veszélyes útra nem küldhetünk mást…
– Tudom, tudom – morogta kelletlenül a király, és felállt a hosszú asztaltól. – Én is tudom, hogy így kell lennie! Csak nem akarok belenyugodni! – Tíz szempár kísérte lépteit, ahogy az ablakhoz ment, és kibámult a palota kertjére. Nagyot sóhajtott, miközben hátul összefogta a kezeit.
– Húzódni fog a másik ügy!
A tanácsból senki sem felelt rögtön. Kínos csend állt be. A király folytatta:
– Ám igazatok van, ezt nem lehet halogatni. Ha nem vesszük komolyan az üzenetet, abból bajunk lehet!
– Igen, felség! – állt fel az egyik szakállas, tiszteletreméltó tanácstag. – Ez nem tűr halasztást! Mert míg a te másik ügyed titkos, csupán nekünk van róla tudomásunk, addig ez az új hír, ez szárnyra kapott az egész városban, és hidd el: az embereket nagyon felzaklatta. Mind azt követelnék, hogy ők menjenek, s nem más! Ezt a nép akarja!
– Te pedig, felség – vette át a szót egy másik tanácsos. – Te nem tűnhetsz el pont ezután az eset után! Javaslom, várd meg, míg ez megoldódik! A te ügyedet, azt lehet késleltetni. Oly rég óta tervezed, mit számít most már néhány rövid nap csúszás!
– Igazatok van – sóhajtott a király, és ellépett az ablaktól. – Bárhogy is nézzük, ezt kell tenni. Legyen, ahogy mondjátok! Küldjük őket! Pár nap… igen, pár napot kapnak, hogy utánajárjanak a dolognak. De több idő nincs! Annál többet nem csúszhat az én utam. Ha ez elhúzódik, s nem érnek vissza időben, legfeljebb elindulok mással.
– Mással?
– Rajtuk kívül is van elég ember, akikben megbízom. Apost és Talast elkísér.
Ebben mindenki egyet értett. Késő este volt már, s nem soká tartott a tanácskozás ezután, de a király e rövid idő alatt megint ideges lett. Talán az bosszantotta fel, hogy a tanácstagok túlságosan akadékoskodtak, szinte követelték, amit akartak. A király tudta viszont, hogy a tanács nem akar rosszat, s hogy igyekeznek az emberek, a nép hangját hallatni, így a közvéleményt megszólaltatni. De egye meg a fene, mit tud a köznép bármiről is? Ezek az átkozottak meg itt ülnek a nagy asztalnál, jólétben, mondják a magukét, de sejtelmük sincs arról, hogy mi kavarog a király fejében. Persze, hiszen ők nem viselnek akkora terhet a vállukon, mint a király! Ők nem uralkodnak, ők csak ugatnak kedvükre, s ha valami balul sül el, senki sem őket fogja elővenni. Senki sem fogja a veszteségét, balszerencséjét, nehéz sorsát felróni az ajtajára akképpen, hogy „ vesszen az a harmadik pimasz a Királyi Tanácsban, aki egyszer rossz javaslatot tett”, nem, „vesszen a király” lesz a jelszó. Így aztán a királynak mérlegelnie kellett. Úgy döntött, enged a kéréseknek, tanácsoknak. Nem, mintha gyenge akarata lett volna, nem, csak belátta, hogy nincs jobb megoldás. Haragja azonban mégis arra irányult, aki ezt az egész helyzetet megteremtette. A király az asztalra sújtott ököllel. A tanácstagok megriadtak.
– Pont ma? Miért pont ma jött ez az átkozott?
S hogy a királyt mi mérgesítette fel? Egy szó igazán: „Segítsetek!”