Jelige: Albert- Az erdő mélyén

Fantasy
Albert herceg a kastély legmagasabb toronyszobájában ült, hátát a falnak vetette, térdeit a mellkasáig felhúzta, és a szembe lévő pici ablakon bámult kifelé; verset költött. Az ablakon át a kastély kertjében álló fenyők legfelsőbb ágait látta, ide oda fújta őket a szél.

Itt bent hámlik a falról a festék,
Bárcsak én is fenyőfa lennék

De ha az lennék biztos herceg akarnék lenni,
Ilyen az élet, talán nem boldog senki.

‘Ez szörnyű’ gondolta Albert, ‘ha egyszer összeszedem magam és elszököm innen, még költőnek sem leszek jó’. Aztán tovább nézte a fenyőágakat, miközben még háromszor elismételte magában a verset. ‘Talán nem is olyan rossz’ gondolta, ‘lehet, hogy csak nagyon elvont és művészi’. Ettől kicsit jobban érezte magát. Felvett egy lába előtt heverő széndarabot, és felírta vele a verset a falra, a többi mellé. Ez volt a hetedik, amit tegnap este óta odaírt. Sajnos nem tudott magával papírt és tintát hozni mikor elbújt ide a lovagi torna kezdetekor, de közben felfedezte, hogy a faliversírásnak is megvan a maga romantikája.
A toronyszobában volt egy régi vaságy dohos matraccal, egy üres mosdó lavór, egy kis ablak fenyőkkel, sok pókháló, egy kicsi poros kandalló néhány széndarabbal, és tegnap este óta, hét vers a falon. Régen talán egy cseléd szobája lehetett, és Albert nagyon jó búvóhelynek találta. Egészen sokáig, kibírta volna még itt, ha nem lett volna éhes, és rettentően szomjas. Étel nélkül el lesz még egy kicsit, talán akár egy egész napot is, de víz nélkül.... az már nem olyan könnyű. Nem tudta kiverni a fejéből, hogy több mint egy napja nem ivott semmit, és ahányszor erre gondolt, egy kicsivel még szárazabbnak érezte a torkát. Ezen a toronyszoba sűrű poros levegője sem segített.
Mi lenne, ha megpróbálna elmenni vízért? Először persze ki kéne várni, amíg beesteledik és a kastély nyugovóra tér, aztán ki lopódzna a folyosóra és hangtalanul becsukná maga mögött az ajtót. Levenné a csizmáját, hogy ne recsegjen lába alatt a csigalépcső. A toronyból talán még le is jutna észrevétlenül, itt úgysem jár soha senki. Utána már nem lenne ilyen könnyű dolga, minden folyosóra nyíló terem előtt őrök állnak. De talán hogyha nem venné vissza a csizmáját akkor halkan a fal mellett araszolva beleolvadhatna az árnyékokba... Igen, így lejuthatna a bejárati csarnokig, na de ez ismét kemény dió mert a nagy kapu éjszakánként zárva van és különben is őrök állnak mindkét oldalán. Nem baj, folytatná a fal mellett araszolást egészen lassan, lélegzet visszafojtva, aztán beugrana egy lovagi páncél mögé és ott megvárná amíg újra felkel a nap. Akkor egy jó pillanatban, amikor épp tele van a csarnok és senki nem figyel oda, kioldalazna a páncél mögül, elvegyülne a tömegben, aztán közönyösen oda biccentve az őröknek, a lehető legtermészetesebb modorban kisétálna a kapun. És kint, kint a fenyőfák alatt várná a kút! Tele friss hideg vízzel! Ó Milyen csodálatos dolog is egy kút!
Albert most a csizmája orrát bámulta, amin kezdett megtelepedett a por, és átölelte a térdét. Ez az egész víz szerzésre gondolás csak még szomjasabbá tette.
‘Kit is áltatok?’ -gondolta keserűen. Úgy tűnik, majdnem olyan rossz a vagyok haditerv szövésben mint a vívásban. De mindegy, mert egy jó tervet is túl gyáva lennék végrehajtani. Egy gyáva gyáva herceg, ki hallott már ilyet? Egy gyáva herceg, aki inkább napokra elbújik egy poros cselédszobában csak hogy ne kelljen részt vennie egy lovagi tornán. Ezt fogják a síromra írni, ha majd szomjan halok.’
Ezzel a gondolattal hanyatt feküdt és a plafont kezdte bámulni. A plafonon fa deszkák és penész foltok voltak. ‘Ez már nevetséges’ vett újabb fordulatot a gondolat menete. ‘Előbb vagy utóbb úgy is le kell mennem, és végül is jobb előbb, mint utóbb, csak épp egy jól hihető hazugság kell apámnak. Igaz, hogy eddig ilyet még soha nem sikerült kitalálnom, de mindig van egy első alkalom nem? És még ha rá is jön, hogy elbújtam, az is jobb, mint itt maradni amíg ki nem száradok, nem?’
Az utóbbiban nem volt olyan biztos.

Miután Albert herceg a földön fekve háromszor megszámolta a plafon penész foltjait, rávette magát, hogy felálljon.
Leporolta a ruháját és görcsbe rándult gyomorral kisétált az ajtón, s le a csigalépcsőn.
Talán nem is kell apámmal találkoznom -gondolta közben- Szépen elsétálok a szobámig és csengetek egy cselédnek,hogy hozzon fel ételt meg vizet. Minden rendben lesz.’
Az első folyosó teljesen üres volt. ‘Minden rendben lesz.’
- Nagyságos úrfi – Az inas hangját hallva Albert megállt és lehunyta a szemét. – Nagyságos úrfi, a király tűvé tetette magáért az egész kastélyt, azonnal látni kívánja.
Albert még mindig csukott szemmel bólintott.
– Kövessen – Albert követte, át a kastélyon egészen a trón terem bejáratáig. Milyen jó lenne most egy koszos kis toronyszobában szomjan halni.

A király villámló tekintettel nézett le trónjáról, a némán előtte álló hercegre. Albert pedig minden erejével azon volt,hogy csizmája orra helyett apja szemébe tudjon nézni. Nem sikerült.
Egy ideig dobhártya szaggató és gyomorfájdító csend volt.
Aztán:

–NA KI VELE HOL A POKOLBAN VOLTÁL? HALLJAM! HALLJAM!!!
Talán elfelejtetted, hogy a szomszéd király csak azért látogat ide a fiával, hogy az kiállhasson ellened a lovagi tornán? Talán elfelejtetted és elmentél „sétálni”, mint legutóbb a vívólecke előtt? Vagy véletlenül „elaludtál”, mint mikor vadászatra hívott a KELETI BIRODALOM GRÓFJA???

Albert kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de mivel nem jött ki rajta hang inkább újra becsukta.
Ismét csend volt. A herceg meg próbálta számba venni a lehetőségeit. Úgy döntött nincsenek. Vagyis lehet, hogy voltak, de az agya pillanatnyilag nem akart eléggé agyként viselkedni ahhoz, hogy eszébe jussanak. Így hát úgy döntött jelenleg a legtöbb, amit tehet, az, hogy mégis csak megpróbál az apjára nézni. Nem volt nagy haditerv, de valahogy talán javítana a helyzet szánalmasságán.
Nagy nehezen apja arcára erőltette a tekintetét, rettegve attól, mit lát majd. A Király úgy nézett rá, mint egy különösen gusztustalan csótányra, ami valahogy a márvány padló közepére tévedt. Albert nem tudta eldönteni, hogy egy csótánynak érdemes-e szemkontaktust tartani. Lehet, hogy bátrabbnak tűnik, ha tart, de az is lehet, hogy csak hamarabb lesz eltaposva. Mielőtt azonban ezt megfejthette volna, a királynak sikerült összeszednie dühtől elhomályosult gondolatait, mert újra üvöltött:
-Egy szégyen vagy, egy szégyen, ha anyád nem lett volna becsületes asszony sosem hinném, hogy az én vérem vagy. Egy gyáva féreg. Tudod te milyen megalázó volt, mikor a szomszéd királynak kellett megmagyaráznom, hogy a fiam miért nincs itt, miközben az övé páncélban várakozott? Mert az ő fia tud herceg módjára viselkedni, de az enyém, az enyém még férfi módjára sem tud. Inkább valahol egy poros lyukban bujkál, mint valami büdös patkány, csak, hogy ne kelljen részt vennie egy lovagi tornán, mert még ahhoz is túl gyáva, hogy kardot fogjon a kezébe!

Albert most szemét mereven a trón karfájára szegezte (feladta ezt a szemkontaktus dolgot). Érezte amint a gyomrában lévő csomó, lassan acéllá keményedik, és olyan erősen szorította össze a fogait, hogy már fájt az egész állkapcsa. A király hevesen szuszogott, s mikor újra megszólalt, szinte suttogva tette.
-De ennek most véget vetünk. Nem fogsz engem többé senki előtt megszégyeníteni.

A herceget annyira meglepte a hirtelen hangszín váltás, hogy önkéntelenül is felnézett, és legnagyobb rémületére egy gúnyos mosolyt látott apja arcára kiülni. A következő mondatokat pedig a király, olyan lassan és nyugodtan mondta el, hogy Albert hátán futkosott a hideg.

-Találtam egy feladatot, ami pont neked való. Hírnökeim ma tértek vissza a Nyugati birodalomból, és igen érdekes híreket hoztak. A Nyugati király felajánlotta leánya kezét és fele királyságát bárkinek, aki sértetlenül átjut kastélya kertjén. Gondolom egy kis kerti sétával még téged is meg lehet bízni, nemde?

A király arcán valami bizarr mosoly és vicsor közötti kifejezés jelent meg.
Albert fagyott agykerekei kiolvadtak a rémülettől. A Nyugati birodalom kastély kertjéről szóló rémtörténetekkel ijesztgetik a dadusok a rossz gyerekeket. A kert, ahol az összes gyanútlan utazó eltűnik és sosem látják többé. Az ember előbb megtébolyul a végtelen útvesztők és gonosz bűbájok közt, hogy aztán teljesen magatehetetlenül válhassék a kertben lakozó rémek áldozatává.
-De… - tátogta Albert, a torka száraz volt, és rájött, hogy ma reggel óta most szólalt meg először.
-Fogd be a szád – suttogta a király, majd lassan tagoltan folytatta - Szépen elindulsz és megszerzed azt a fele királyságot, nem dugod vissza ide azt a gyáva patkány képed amíg nincs meg. Most rögtön lemész a várudvarba, ott már vár téged a ló és a fegyver. A legjobb lovunkat adom alád, ne mondd, hogy nem vagyok nagylelkű. A firkálmányaidat pedig meg se próbáld magaddal vinni, már korán reggel megparancsoltam, hogy kutassák át a szobádat és ha verseket találnak, fűtsenek be velük. És meg kell mondanom nagyon jó meleg lett!

A trónterem kandallójának eddig kellemes, halk ropogása most hirtelen elviselhetetlenné, fülsiketítővé vált. Az elégett versek füstje pedig fullasztóvá. Albert herceg próbált nem sírni, fogait az arca belsejébe mélyesztette olyan erősen,hogy a szája lassan megtelt a vér édes sós ízével.
A király semmit nem utált jobban, mint egy férfit sírni látni.
Albert herceg szédült.
Félt lovagolni.
Félt harcolni.
Félt elmenni otthonról és félt otthon maradni.

Úgy érezte a gyomrában lévő acélkemény görcs már túlon-túl nehéz lett, és most lezuhan, át a padlón a talpa alatt, át a kastély végtelen emeletein, le egészen a föld magjáig. És ő üresen marad, és egészen kicsinek érzi magát, a trónterem végtelen, márvány-padló-óceánjának közepén. S ha nincs mibe megkapaszkodnia, lehet, hogy mindjárt összeesik.

Néhány perc múlva a herceg már a várudvaron állt. A kastély és a falu egész népe végignézte amint csendben mozdulatlanul tűrte, ahogy az övéhez erősítsenek egy kardot és a vállára kötnek egy tegez nyílvesszőt. Senkit sem érdekelt, hogy egyiket sem tudja használni. Az, hogy apjával együtt hogyan jutottak le ide a trónteremből, teljességgel homályos és megfoghatatlan volt.
Most hirtelen elé vezetnek egy hatalmas fekete, felszerszámozott lovat, és ő, miközben egy falunyi tekintet fúródott a hátába, remegő kézzel felhúzta magát a nyeregbe.
A herceg görcsösen az ujjai közé szorította a kantárt. Érezte, hogy az állat alatta, tele van élettel és forró energiával, érezte amint lélegzik amint prüszköl. Albert egész testében remegett s fülét eltömítette saját szívverése. Azon gondolkodott, vajon most azt várják e tőle, hogy csizmája sarkát a ló oldalába fúrja és elvágtasson. Mi volna, ha csak szép komótosan kiléptetné a lovat a várudvarból és tartaná ezt a tempót kudarcra ítélt kalandja egész ideje alatt?
Aztán valami csattant olyan hirtelen és olyan hangosan, hogy késként vágott a dobhártyájába. Egy ostor volt az, s maga a király csattintotta, mégpedig kíméletlenül és kegyetlenül pont a nagy fekete ló feneke közepére.