JárványCsapda jelige – Kísértetek álarcban

Szépirodalom
IRINA
„Ez egy csendes háború.” A barátnőmtől, Lénától származik ez a gondolat, és szerintem nagyon találó. Nincsenek bombák, nincs fegyverropogás, mégis érezni a levegőben valami fenyegetőt. Egy láthatatlan ellenséget, ami ott lapul a legváratlanabb helyeken, valami, amit folyton figyelnünk kell a szemünk sarkából. Az emberek már megtanulták, hogy félni kell tőle, maszkot viselni mindenütt, a köztereken, a boltban, a piacon, a buszon…jobb a békesség. Azelőtt még soha nem tapasztaltak hasonlót; nem foglalkoztak ennyit a kézmosással, fertőtlenítéssel. Nincs többé puszi vagy ölelés a szembe jövő régi ismerősnek, nincs kézfogás bemutatkozáskor. Van, aki próbálja ezeket a gesztusokat helyettesíteni más üdvözlési formákkal, összeérintik a könyöküket, öklüket…valahogy nekem ezek a mozdulatok még most, ennyi hét után is idegenek.
Sajnálom, hogy távolodunk egymástól; pont most, amikor annyira oda kellene figyelni a másikra. Mintha a koronavírus valamilyen átok lenne ebből a szempontból; egy büntetés, amiért az emberi faj ennyire pökhendi és magabiztos volt. Próbára tesz minket, mert felborítja az eddig megszokott kis életünket, és kibillent az egyensúlyból. Arra tanít, hogy óvakodjunk a másiktól…pedig éppen most lenne a legnagyobb szükségünk arra, hogy a barátaink, szeretteink közel legyenek hozzánk, vagy egyszerűen csak elcsevegjünk kedvesen egy idegennel, miközben a posta előtti sorban fagyoskodunk. Egyetlen szórakoztatót találtam csak a helyzetben; megtanultam megfigyelni az emberek szemét. Korábban fogalmam sem volt, hogy egy-egy kollégám, kolléganőm szeme milyen színű, mostanra viszont ki tudom olvasni a tekintetükből, hogy milyen a hangulatuk; fáradt, borongós, ideges, merengő, neheztelő, lenéző, kedves, vidám, hálás, barátságos, és még megannyi árnyalatot tudnék felsorolni.
Intenzív osztályon dolgozom, ami korántsem számít könnyű terepnek, de én szeretem, és ez az, amihez igazán értek is. Ma azonban szabad napot kaptam, ami mostanában ritkaságnak számít, így már reggel elhatároztam, hogy kiélvezem a lányommal minden percét. Kira még csak négy és fél éves, huszonnyolc voltam, amikor szültem. Nagyon szerelmes voltam az édesapjába. Nem házasodtunk össze, ő nem akarta, én pedig nem erőltettem. Együtt éltünk egy kis lakásban, amit közösen béreltünk. Szép, békés idők voltak, tele közös sétákkal, filmnézésekkel. Próbálok nem haraggal visszagondolni rá…de azért valahol ott motoszkál bennem, hogy ő is jobban igyekezhetett volna, hogy megértsen engem, és megtartson minket. Számára azonban teher volt a család, Kira születése után mintha külön sínpályákra sodródtunk volna…mint amikor a pótkocsi lecsatlakozik, és a váltó valamilyen másik útvonalra sodorja. A lányom két éves volt, amikor sikerült beadnom bölcsődébe, és visszamennem dolgozni egy belvárosi kórházba. Becsületére legyen mondva, ezt még megvárta, csak azután jelentette be; visszaköltözik egy időre a vidéki szüleihez, és ott nyitja meg autószerelő műhelyét. Először hívott engem is, de éreztem, nem őszintén akar már velünk lenni, és nem maradt már semmi, amit megoszthatnánk egymással. Kirán kívül természetesen; őt havonta meglátogatja, és ad valamennyi pénzt, amennyit éppen tud, az „apróságokra” - így szokta mondani.
A munka mellett szükségem volt segítségre, mert legtöbbször nappalos vagyok és tizenkét órában dolgozom. Ekkor került a képbe a legjobb barátnőm, Léna. Gimnáziumban padtársak voltunk, és azóta elválaszthatatlanok. Saját, vérszerinti testvérem nincsen, őt pedig mindig is valamilyen „póttestvérnek” tekintettem. Neki meséltem el minden titkomat, ő segített felkészülni a témazárókra, egymás vállán sírtuk ki magunkat az első szerelmi csalódásunkkor, együtt választottunk ruhát a szalagavatónkra, én voltam a tanúja az esküvőjén. Amikor új albérletet kerestem, Léna közelébe költöztem, és ott találtam óvodát Kirának is. Ha szolgálatban vagyok, vigyáz a lányomra, gyakran hétvégéken is. Nélkülözhetetlen számomra, akárcsak régen. Lénának két kisfia született, azóta, hogy oltár elé állt; számomra ő és a férje a családi ideál megtestesítője. Kicsit néha irigykedem is rá, de ezt soha nem mondanám meg neki őszintén. Ha Kira kipihente magát délután, talán lesz időnk meglátogatni őket is.
Egyenlőre csak örülök, hogy nem az ébresztőóra kelt, és próbálom rávenni magam, hogy kimásszak a meleg takaró alól. Kira már mocorog, jó lenne megelőzni őt, hogy el tudjam készíteni a reggelit. Gabonapehely, tej, kávé és sajtos kenyér; ez bőven elég is lesz. Szeretnék benézni a piacra is, ezért jobb, ha sietünk, hogy beleférjünk abba az idősávba, amikor még beléphetünk