Iszelion jelige – Vágányzár

Szépirodalom kategória
A végrehajtó mindvégig igen előzékenyen viselkedett. A fölényesség minden szikrája hiányzott belőle, sőt mintha némi együttérzést is mutatott volna felénk, mintegy összekacsintva velünk: nem belső meggyőződésből lakoltat ki bennünket, az övé is csak egy szakma. Hogy az előzékenysége netalántán csak rossz lelkiismeretének kompenzálásaként, esetleg az irántunk érzett szánalmának demonstrálásaként funkcionált, az már pusztán képzelőerőm magyarázó eleme; lehet, hogy az alaptermészete ilyen, lehet, hogy ez csak póz volt – a végeredmény szempontjából teljesen mindegy.
Az iratokban és a hivatalos párbeszédekben – pontosabban kinyilatkoztatásokban, hiszen lehetséges ellenérveknek ekkor már nem volt helye – csupa szakszerű, szikár és egzakt kifejezés pózolt: „közüzemi díjhátralékok felhalmozódása”, „a kritikus érték meghaladása”, „a vonatkozó jogszabály alapján” s a többi. Ezek voltak hivatottak racionalizálni azt az egyébként számunkra még irracionális tényt, hogy fel kell adnunk eddigi életünket és most valami teljesen új kezdődik. Lehet felháborodni, akár dühöngeni, sajnálkozni vagy sírni, de csak a hivatalosság berkein kívül; morális alapon lehet igazságtalanságot kiáltani, de csak a törvény a tiszta beszéd: a kilakoltatás jogossága valahol, valakiknek egész biztosan dokumentálva lesz és egy iktatószám magabiztosan őrködik majd e tény racionalitása felett.
A hangulatunk egyébként nem volt különösebben szélsőséges, bizonyos idegesség ugyan érződött rajtunk, de társalgásainkat leginkább praktikus dilemmák uralták: hol, mikor és mit kell és érdemes még elintézni az átmenet többé-kevésbé zökkenőmentes lebonyolítása érdekében. Az már korábban eldőlt, hogy további együtt maradásunk nem lehetséges: a nővérem egy kolléganőjéhez költözik, s bár ígéretet tett, hogy továbbra is segíteni fog bennünket, ennek a lehetségessége már akkor is igen kétségesnek látszott. Anyácska és én a nagymamához költözünk, s noha ez a megoldás kívülről szemlélve talán a legkézenfekvőbbnek, hogy azt ne mondjam, a legtermészetesebbnek tűnhet, a mi esetünkben a helyzet ennél jóval árnyaltabb volt: nagymamám természete alapvetően megnehezítette a vele való együttélés harmóniájáról, de még az elviselhetőségéről szóló elképzeléseinket is. A költözést megelőző napok nemritkán parttalannak tűnő vitatkozásokba fulladó momentumai előrevetítették, hogy ezirányú elképzeléseink korántsem alaptalanok. Anyácska és a nagymama között ugyan nem mentek újdonságszámba a konfliktusok; de mennyire más az., amikor két egyenrangú, vagy magát egyenrangúnak vélő ember vitatkozik, majd mindkettő visszavonul a saját hadállásai mögé. Ez a szituáció többé nem létezik; ez az egyensúly megbomlott, mostantól megtűrt személyek leszünk valaki lakásában, aki ezért kőkeményen be fogja nyújtani a számlát. Nemcsak e kifejezés materiális értelmében – noha jelenlegi helyzetünkben már ez is iszonyú megterhelést jelentett -, de a mindennapi élet szinte minden szegmensére kiterjedő vonatkozásban is. Tudtuk, az együttélés minden pillanatában éreztetni fogja velünk, mekkora kegy részesei vagyunk és sosem lehetünk elég jók ahhoz, hogy ezt viszonozni vagy egyáltalán értékelni tudjuk. Minderre nyomasztó teherként nehezedett a szituáció súlya: itt nem alkalmi rendkívüliségről volt szó, amit egy lakásfelújítás vagy csőtörés okozott, nem is olyan sorscsapásként felfogható szerencsétlenségről, mint egy árvíz vagy egy alkoholista családfő elől való menekülés; itt egy középkorú nőnek és fiatal felnőtt fiának az önálló életre való alkalmatlansága bizonyosodott be valamiképp, s a kívülről erre adott reakciók skálája a sajnálkozástól egészen a mély megvetésig terjedhetett.
A családdal együtt töltött utolsó napok meglehetősen kimért, afféle mesterségesen leszabályzott hangulatban teltek. Mindhárman tartózkodtunk a szélsőséges érzelmi megnyilvánulásoktól, nem sírtunk, de nem is viccelődtünk. Interakcióink leginkább kettesben terelődtek érzelmi síkra, mintha kimondva - kimondatlanul az épp aktuálisan harmadik felet kívántuk volna kímélni. Így alakultak ki az Anyácskából és a nővéremből, Anyácskából és belőlem, a nővéremből és belőlem álló diádok, amelyekben mindig az akkor máshol levő családtag felett gyakoroltunk egyfajta paternalisztikus szeánszot. Mindig a harmadikért kell aggódni, mi ketten erősek vagyunk. Az uralkodó norma azonban mintha mégis az lett volna, hogy előttem nem szabad sírni; nem egyszer volt alkalmam hallani, ahogy a család két nőtagja a konyhában vagy a nagyszobában halkan, mintegy illegalitásban szipog, s a sírástól eltorzult hangon sugdolóznak; hogy pontosan mit, az valóban nehezen kivehetővé vált és én nem tudtam eldönteni, hogy ezen bosszankodjak-e (hiszen én is, mint talán a legtöbb ember, nehezen viselem, ha a környezetemben – még ha nem is a jelenlétemben – sugdolóznak, s ezáltal kizárnak valamiből, aminek potenciálisan részese lehetnék), vagy inkább fogadjam megkönnyebbüléssel, hogy kimaradok a kínos jelenetekből, még a fültanúság szintjén is. E norma kialakulásában szerepet játszhatott, hogy bár már a huszonötödik életévembe léptem, a családban én voltam a legfiatalabb, ha úgy tetszik, a „legkisebb”, az egyetlen hármunk közül, akinek semmiféle önálló jövedelme sincs és ily’ módon talán a legsebezhetőbb. A legmélyebb aggódás azonban mégis Anyácska felé irányult, kétségkívül ő volt érzelmileg a leglabilisabb közöttünk; míg a nővérem és az én számomra voltaképpen a kilakoltatás jelentette életünk első igazi traumáját, az ő számára ez illeszkedett egyfajta trendbe, ami már akkor gyökeret vert, amikor még úgymond „teljes” család voltunk, vagyis apám is velünk élt. Tulajdonképpen két síkon kellett megélnie családi életünk széthullását: egyrészt az egyre aggasztóbbá váló anyagi helyzetünk terén, másrészt apámnak az utóbbi években rendszeressé váló házasságtörései által, amelyek végül is az ő végleges elköltözéséhez vezettek. Az évek alatt tehát folyamatosan rakódtak Anyácskára a lelki terhek, s noha a felszínen még többé-kevésbé úgy tűnt, képes tartani magát, valójában csak idő kérdése volt, mikor roppan össze ezen terhek súlya alatt.
Úgy éreztem, hármunk közül én vagyok a legnyugodtabb. Ebben közrejátszhatott annak a kímélő magatartásnak a hatása is, amit a családtagok tápláltak felém. Noha nem voltam annyira tudatlan, hogy ne legyek tisztában a helyzettel vagy azzal, hogy a drámai beszélgetések általam vagy mások által eszközölt bojkottja korántsem ment fel ezen beszélgetések lehetséges következményei alól, sőt a sugdolózások tartalmát akár a valóságosnál is súlyosabbnak gondolhattam volna, hiszen csak azt tudhattam, hogy a téma olyan súlyossági fokot ért el, ami indokolta az előttem való eltitkolást, mégis úgy éreztem, csak egy nehéz időszak következik, ugyan minden eddiginél nehezebb, de a helyzet korántsem reménytelen. Sőt – és emiatt titkon eléggé szégyelltem magamat -, félelem és szomorúság helyett inkább izgalommal vegyes kíváncsisággal tekintettem a jövő felé…