Ingurud jelige – Emberi Végjáték

fantasy
„Valaha egy faj voltunk. De tízezer éve már, hogy fajunk ketté szakadt. Ez határozza meg a múltunkat, a jelenünket és a jövőnket. Az egész világunkat. Tízezer évvel ezelőtt jelöltük ki a határokat, amelyek elválasztják a világunkat más világoktól. Tízezer éve nem járt köztünk idegen. Aki mégis idekerült valahogy, sosem jutott ki innen. Arawn, a mi világunk őre nagyon megbízható és kegyetlen. Persze, ha nem ilyen lenne, a világunk talán már nem is létezne. A világok vándorai itt maradnak, vagy meghalnak. Mert innen nem mehetnek tovább. Elmondják, hogy máshonnan sem. Mindig meg kell küzdeni az őrökkel.
De családunkban az emlékek nem halnak meg. Meséljük még a régi kalandokat, megemlékezünk legnagyobb és leghősiesebb ellenfeleinkről.
De mesélünk közös harcainkról is. Olyanokról amiket egymás mellett vívtunk, és olyanokról is amiket egymás ellen.
Végül túl nagy lett a nyomás. Döntenünk kellett. De nem volt köztünk egyetértés.

Akkor változott meg a világok rendje. A határok lezáródtak. Nem csak fajunkat vágva ezzel ketté, hanem más világok határai is nehezen törhetők át azóta. Senki nem tudja, hogy a világváltást mi idéztük elő, vagy a világváltásnak lett az a vége, hogy a mi világunk is kettészakadt.

Akkoriban még nem sejtettük, hogy mi lesz ennek a vége. De már mutatkoztak a jelek. Tökéletes társadalomban éltünk. Mindennek meg volt a rendje és az értelme. Gyönyörű helyeken laktunk és mindenkinek megvolt mindene. Mégsem volt elég. Vagy elég jó, nem tudom.
Voltak, akik nem akartak változást. Ők tisztelték az ősi törvényeket, azok szerint éltek mindig is és nem is kívántak mást.
De volt, aki mást akart. Mi voltunk ezek. Új dolgokat akartunk kipróbálni, új dolgokat felfedezni, másképp gondolkodni. Nem is volt ezzel semmi baj. Megtanítottuk egymást arra, amire egyikük-másikuk rájött és meg is valósítottuk az ötleteinket. Akkor még azt hittük, hogy mindannyiunk hasznára és ezt ők is, mi is így gondoltuk.

Elhagytuk a régi városainkat, hogy egymáshoz közel költözve, saját városokat hozzunk létre. Nem gondoltuk akkor még, hogy nagy ára van annak, ha másképp használjuk az agyunkat. Furcsa dolgok kezdtek történni. Megjelent például az öregedés is. Ezzel a jelenséggel addig nem találkoztunk. S a halál. Ha valaki nem akart élni, addig egyszerűen belealudt a mindenségbe. De ez nagyon furcsa volt.

Döntenünk kellett. A régi módon élünk vagy a halandóságot választjuk. Akkor már nagyon sokat tudtunk a világról, a természeti törvényekről. Rájöttünk, hogy a halál beleszületés egy másik világba. Ha itt meghalunk, egy másik világban megszületünk. Ugyanúgy, hogy mikor itt megszületünk, egy másik világból eltűnünk és akkor nem kell az őrökkel bajlódnunk.

Egy ideig jól éltünk egymás mellett, de aztán egyre ritkábban látogattuk egymás területeit. De azért a két világ békében élt egymás mellett.
Egészen addig, amíg meg nem elégeltük, hogy túl sok gyermekünk tűnt el, túl sok lányunkat rabolták el másvilági lények.

Emiatt aztán felépítettük a falat, ami elválasztja világainkat. Mágiával emeltük és csak mi, emberek bonthatjuk le. De már nincs meg bennünk az erő hozzá. Az emberek elfeledték az ősi tudást és az ősi mágiát.
A mi családunk az ősi törvények szerint él, de mágiánk ereje már generációk óta nem mérhető az ősökéhez. Nagyon erős a fal. Azonban vannak olyan időszakok, amikor másféle mágia lép érvénybe. Valami nagyon ősi varázs. Egy évben kétszer, Samhain és Beltaine idején a fal eltűnik. Ilyenkor láthatjuk a másik világunkból valókat és néha beszélünk is velük.

Előfordul, hogy ilyenkor valaki világot vált. Már, ha az őrök beleegyeznek. Az ő jóváhagyásuk nélkül nem történhet semmi ilyesmi. Mert muszáj megtartani az egyensúlyt.

Ezt a tudást a mi családunk őrzi. Több ezer éve már, hogy anyáról lányára száll.