Farkas jelige – Különjárat

Fantasy
Alice megtorpant a parkoló előtt.
Ideges volt, mert akaratán kívül, mindenféle idegenekkel kellett eltöltenie egy egész napot, és ettől még a gyomra is görcsös táncot járt, pedig tisztában volt vele, hogy ez nem egy természetes reakció az ilyen helyzetekre. Ennek ellenére, nem tudott megnyugodni.
Haragudott a szüleire, amiért megint belekényszerítették egy ilyen szituációba, amiért az édesanyja és az édesapja képtelenek voltak elfogadni őt úgy, ahogy volt, pedig ő tudta, hogy sohasem fogja jól érezni magát más emberek társaságában. Míg Alice elfogadta ezt, másoknak (főleg a szüleinek), ez furcsa volt, sosem értették meg, miért választotta a magányt.
Az igazat megvallva, nem volt rá különösebb oka, az életében nem történt semmi trauma, sőt, az élete mások szemében még irigylésre méltónak is tűnhetett, hiszen a szülei jómódban éltek. Volt egy szép lakásuk egy biztonságos kertvárosban, volt jó munkájuk, amit szerettek, és mindent meg tudtak adni Alicének, amire csak szüksége lehetett. Minden hozzá hasonló, tizenhét éves lány ilyesmire vágyott volna, de nem ő.
Inkább kellemetlennek érezte mindazt, ami körülvette. Úgy érezte, hogy fojtogatja a saját élete, a családja, és azok az emberek, akikkel nap, mint nap találkoznia kellett.
Sokszor álmodta azt, hogy egy tó alján fuldoklik, ahonnan képtelen volt a felszínre úszni, mert a bokájába minduntalan belekapaszkodtak a nyálkás, erős indák, amik visszarángatták őt a víz sötét mélyére. Ezekben az álmokban érzett félelem uralkodott el rajta, mikor egy nagyobb társaságba kényszerítették bele, a testét pánikroham ragadta görcsös tehetetlenségbe. Leginkább az emberek magukra öltött álarcai miatt érezte így magát, úgy gondolta, egyikük sem őszinte, hogy mindannyian mások elvárásainak igyekeznek megfelelni. Ez mindennél jobban zavarta őt. A felszínes beszélgetésektől, a hazug tekintetektől, a lekicsinylő pillantásoktól szinte felfordult a gyomra.
Nem akart közel kerülni senkihez, mert félt a csalódástól, amit okozhatnak neki. Hiszen mindenki ítélkezik a másikon, miközben még önmagukkal sincsenek kibékülve igazán.
Ennek a viselkedésének köszönhetően, nem voltak barátai, magántanuló volt, mindennapjait a négy fal között töltötte. Csak kora reggel, vagy késő este volt hajlandó kimozdulni a házból, amikor már alig lézengett valaki az utcákon.
Az édesapja és az édesanyja nem akarta elfogadni az állapotát, nem hagyták békén, pszichológushoz cipelték és csoportterápiákra, hogy végre egy normális gyereket kaphassanak, aki olyan, amilyennek ők akarják.
Ezzel többet ártottak neki, mint segítettek.
Alice nem tudott megnyílni idegenek előtt, de ezt hiába mondta el a szüleinek, ők nem hallgattak rá, újra, és újra belekényszerítették valamilyen csoportos tevékenységbe, mint ez a kirándulás is. Az édesanyja egy csoportban kapta a szórólapot, ahova erőszeretettel járt, hiszen elpanaszolhatta másoknak, hogy az egyetlen lánya mennyire selejtes. A többiek pedig sajnálhatták az asszonyt a nehéz élete miatt.

„Hagyd magad mögött a valóságot, hogy szembe nézhess a félelmeiddel, melyeket talán sikerül legyőznöd!
Gyere el egy túrára, tapasztald, meg mi van az elméd határain túl!”

Alice elolvasta a papírra nyomtatott sorokat, melyeket különös, cikornyás betűkkel írtak.
Rossz érzése támadt tőle. Olyasmi, amit magának sem tudott megmagyarázni.
Különösnek találta, hogy egyetlen telefonszám, vagy elérhetőség sem volt a lapon, semmi részletes információ a túráról, hogy hova mennek, hogy miféle terápiát követnek, csupán instrukciók, hogy a busz mikor és hol fogja várni a jelentkezőket.
Már akkor sem tetszett neki a dolog, mikor a szülei az orra elé tolták a papírt, és kijelentették, hogy el fog menni a kirándulásra.
- Nem akarok menni! – tolta el a hirdetést kedvetlenül. Újra feltört benne a dac, haragudott az apjára és az anyjára, amiért továbbra sem hagyták őt békén.
- Nem választást kínáltunk fel neked – az édesapja szigorú arccal ült vele szemben, ujjait összefonta maga előtt az asztalon, tekintete nem tűrt ellentmondást.
- A te érdeked, kislányom! – édesanyja igyekezett oldani a feszültséget közöttük.
- Nézzétek – Alice érezte a magában növekvő dühöt, de tisztelettel volt a szülei iránt, ezért nem emelte fel a hangját – Tudom, hogy segíteni szeretnétek, mert számotokra a helyzetem érthetetlen! Tudom, hogy nehéz elfogadni, hogy szeretek egyedül lenni, és azt gondoljátok, beteg vagyok, de értsétek már meg végre, hogy másokkal eltölteni az időmet, kellemetlen számomra. Nem érzem jól magam az emberek között, és én nem is akarok ezen változtatni!