Fahéj jelige – A sáfránysárga sivatag mesél róla

Egyéb
Önszántamból sosem indultam volna el erre az útra. De hagytam magam meggyőzni, mint oly sokszor, és most mégis itt álltam a tágas, fehér fénnyel kivilágított csarnokban, egy kézipoggyász méretű gurulós bőrönddel a kezemben, s egy olyan utazás előtt álltam, ami eddig még álmomban sem ötlött fel bennem. Rutinos utazóként, a madridi Barajas repteret jól kiismerve, az utas ellenőrzés után egyenesen a nagy digitális tábla felé vettem az irányt. Nem volt kedvem a duty free-ben leárazott parfüm után keresgélni, mint máskor. A12-es kapu. Kedvetlenül elbattyogtam a kapuig, aztán leültem az előtte sorakozó kényelmetlen székek egyikére. A hátam közepére sem kívántam ezt az egész utazást. Sőt, kifejezetten rossz ötletnek tartottam. De végül mégis belementem, és most már nem volt visszaút. Megfordult a fejemben, hogy talán mégis el kellett volna időznöm kicsit az üzletben és venni magamnak egy szelet csokit, ami az endorfintermelés révén kicsit felvidított volna, de aztán erről is lemondtam. Inkább egykedvűen bámultam ki az óriási üvegfalon és néztem a csepergő esőben nagy robajjal tovaszálló repülőgépeket. Róma, Ciprus, London, Argentína, képzelegtem magamban. Irigykedve gondoltam az alacsony, szürke felhők fölött eltűnő ismeretlen utasokra. Máskor én is nagy kedvvel, vidáman léptem be a reptérre és izgatottan vártam az utazást, kiváltképp mikor Svédországba repültem. Évente kétszer, háromszor, Stockholm pedig csodás, modernebb és tisztább, mint bármelyik madridi utca. De most teljesen más irányt vesz az utam.
Közben egy falra szerelt kis képernyőben éppen aktuális hírek mentek. „A mai napon, március 8-án, Olaszországban átlépte a hétezret az új koronavírussal fertőzöttek száma, itthon pedig ma reggelre hatszázhetvennégyre nőtt az azonosított esetek száma.” Nem figyeltem tovább a hírekre, mert nekem személyesen most akadt ennél jóval nagyobb aggodalmaskodni valóm. Egyébként is, nem fog sokáig tartani ez az utazás. Egy hét múlva már itthon leszek. „Az FR 7728-as marrákesi járatra a beszállás megkezdődött. Kérjük utasainkat, fáradjanak az A12-es kapuhoz”. A hangosbemondó lágy női hangja most úgy hatott, mintha a fogorvosi rendelőbe hívott volna be az asszisztens. Kelletlenül álltam be az utasok sorába.
Csupa mosolygós, virágmintás ingű férfi és széles karimájú kalapos hölgy foglalta el izgatottan a helyét a gépben; vidámak voltak, amiért elszakadhattak pár napra a munkával töltött, esős madridi hétköznapokból és rövid nyaralásra indulhattak az afrikai Marokkóba. Csakhogy én nem osztoztam az örömükben, én nem nyaralni mentem. Amint felszállt a gép, lehunytam a szemem és pihenni próbáltam. Nem igazán sikerült, mert már megszoktam, hogy mindig pörgök. A nagy, fővárosi marketing cégnél, ahol dolgozom, ez elengedhetetlen volt. Most mégis igyekeztem arra koncentrálni, hogy kiélvezzem ezt a pár napot, ha már megajándékozott vele Pablo. Tőle, a féltestvéremtől kaptam a repülőjegyet a huszonkilencedik születésnapomra. Ott ültünk a Nápolyi Napfény Pizzéria esőtől áztatott teraszán, mert a családom és Fernando hiányában csupán annyi vágyam volt a születésnapomon, hogy magamba tömhessek egy harminchat centiméteres sonkás pizzát. Miután az aznapi munkától és az evéstől fáradtan hátra dőltem a padon, Pablo előhúzott a kabátzsebéből egy papírt, az utcai lámpák vibráló sárga fényében odanyújtotta nekem és azt mondta: „María, menj el Marokkóba, ismerd meg a családodat!” Nos, ez volt az a dolog, amire egészen addig sosem gondoltam az életemben.
Tudtam, hogy folyik bennem marokkói vér, egészen huszonöt százaléknyi, mivel néhai nagymamám onnan származott. Azonban soha nem ismertem őt, sohasem találkoztam vele. „Olyan vagy, mint a nagyanyád”, mondogatta édesanyám rosszallóan, amikor kislány koromban valami neki nem tetsző turpisságot tettem. Erre én még inkább megmakacsoltam magam, mert olyasvalakihez hasonlított, akit soha nem ismertem. Olyankor összeráncoltam a szemöldököm, és mérgesen meredtem rá, mire ő csak annyit felelt, „Hát nem megmondtam?”. Erre beszaladtam a szobámba, és becsaptam magam mögött az ajtót. Emlékszem, furcsa érzés volt belegondolni abba, hogy hasonlítok egy idegenre. Anyámmal nem voltak jóban, nem is tudom, miért, ezért ő is csak keveset mesélt nekem az öregről. Így aztán sosem akartam sokat tudni róla, mert azt gondoltam, ha anyám nem volt vele jó viszonyban, akkor fölösleges érdeklődnem iránta. Annyit tudtam róla, hogy fiatal nőként érkezett Spanyolországba, s megszabadulva otthoni kötöttségeitől, két kanállal kezdte falni az életet. Nyitott egy vízipipás kávézóval egybekötött kerámiázó üzletet Cantabriában, az abból befolyt pénzt pedig utazásokra és partikra költötte. Megszületett neki anyám, aki felnőve, hóbortos nagyanyámtól menekülve Galíciában keresett nyugodtabb életet. Én ott születtem, mikor pedig nagymamám unokájának első látogatójába indult új szerzeményű, acélkék kabriójával, a szél a nyakában viselt hosszú kendőt a kerekek közé fújta, s egy pillanat alatt megfojtotta. Csúnya baleset egy szép asszonynak