Aurora Jelige-Szemekben lakó szörnyek

Krimi
Szörnyek feketén-fehéren

Alex Debbing; 6 éves

A játszóteret lassan egyre sűrűbb és sűrűbb köd ölelte körbe, végtelen csendet hozva magával, és hideget. Egy hat év körüli kisfiú ácsorgott a lassan félhomályba boruló hinták mellett, vékony kabátja alá egyszerre csak beszökött a hideg. Sovány, sápatag arcára vöröslő foltokat csókolt a november estével megérkező fagy. Koszos csizmájával a halott, nedves, koromfekete levelet rugdosta. Unatkozott. A hintázást és a csúszdázást rég megunta. Magányos volt, és csak egyre várt.
A falevelek szélére jégkristályok gyűltek. A tél néma hírnökei.
A kisfiú magára maradt, mert az összes gyerek már rég hazament. A köd még láttatni engedte a közeli társasház aranyszínű ablakait. Korábbi játszópajtásai már régen vacsoráznak meg tévét néznek. A kisfiú vágyakozva nézett fel az ablakokra, de senki sem jött érte, hogy hazavigye.
A szél hirtelen megreszkette a bokrok kopasz, fekete ágait, és mintha valami motozott volna a bozótban- a neszre pedig a fiú ijedten felkapta a fejét, de nem találta meg végül a különös neszező-matató hang forrását.
Nedves orrát a kabátja ujjába törölte, majd ide-oda lépegetett a homokban. Majd képzelete elragadta- láthatatlan ellenségek nyomába eredt, egy törött ággal kaszabolta őket, a hideg, párás levegőt. Valahol a sötétségben egy kutya ugatott- messze, mérges hangon támadt valami ismeretlen alaknak. Majd ez a hang is semmivé lett.
Egy autó fényszóróinak csávái egy pillanatra áttörtek a bokrok közt, melyek a kerítést szolgáltatták a parkban, - a fény a kisfiúra esett, aki hunyorogva nézett a lámpába, majd a jármű motorja leállt, és megint elcsendesedett a környék.
A fiú vadul ugrált, hogy felmelegítse magát, közben pedig már az orra hegyéig is alig látott. A gyomra is hangosan korogni kezdett, és azon töprengett, hova is mehetne. Az anyja azt mondta, itt várjon rá- ennek pedig már több órája is meglehet. Mivel azonban az anyja arra kérte, hogy maradjon itt, tudta, hogy nem szabad elmennie a játszótérről, különben nagy bajba kerül.
Arra még emlékezett, hogy az anyja nyugtalan volt, és ideges, mikor magára hagyta. Azt mondta, menjen, játsszon a többiekkel, és majd nemsokára érte jön. Vékony, beesett arcán rángatózott egy izom, ami sosem szokott jót jelenteni, ugyanis mikor már nagyon rángatózik az a valami az arcán, akkor szokott kiabálni, és végül felpofozni őt. Ezért hát csak bólintott egyet, hogy megértette a parancsot, és egy szó nélkül a hintákhoz futott. Az anyját nem is látta elmenni, mert egy másik kisfiú játékautóját csodálta már.
A játszótér sarkában hideg kékes fénnyel sziszegve felvillan egy lámpa, amitől a fiú ijedten ugrott egyet, és egy rémült kis kiáltás is kiszaladt keskeny ajkai közül. Azon a játszótéren, ahol többször is megfordult, nem volt lámpa. Csak egy régi fém csúszda, és egy törött hinta. Azon szoktak fel-alá mászni a szomszéd fiúval, aki majdnem olyan magas volt, mint ezen a játszótéren az a hatalmas fa.
A lámpafény tompa volt, és épp csak elég, hogy haloványan megvilágítson egy magas alakot, aki a park felé tartott. Léptei alatt zörögtek a levelek, és csikorgott a kavics, amint az ösvényre lépett.
- Mama. – szaladt ki a fiú száján halkan a szó, akár egy kis kajla szellő a sötétben. Alig hallható.
A fiú tett egy lépést a kapu felé, szívében egy szilánknyi örömmel- aztán megtorpant. Valami azt súgta neki, hogy ez nem a mama.
Félig a hinta oszlopa mögé bújt, és kalapáló szívvel leselkedett az idegen felé.
A közeledő alak egyszerre óriásnak tetszett, és nagy, dörgő léptekkel jött. Biztosan nem a mama az. Mama vékony volt, és nagyon alacsony, és sosem lehetett hallani, amikor sétált. A kisfiú kíváncsian figyelte az ismeretlen alakot, ahogy az erős kezeivel kinyitja a nyikorgó fém kaput, és magabiztosan a padok felé veszi az irányt. Egészen lenyűgözte, hogy milyen nagy ez az ember. Sőt, biztosan nem lehet ember, mert ki az, aki ilyen hatalmasra tud nőni?
Az ember feketébe volt öltözve, és olyan csizmája volt, amit fémek borítottak, és megcsillant rajta a ködön átszűrődő lámpafény.
- Gyere elő!- szólalt meg az idegen.
Mély hangja volt, erős, és a fiú biztos volt benne, hogy az idegen egy felnőtt férfi. Halkan beszélt, mégis mintha a hangja berezegte volna az egész kis kopott játszóteret. A fiú megrezzent. Vajon tudja a férfi, hogy ő ott bujkál a hinta mögött? Az anyja sokszor belé sulykolta, hogy nem szabad szóba állnia idegenekkel, de ő most nem volt ott. De mi van, ha a mama küldte az idegent, hogy végre hazavigye? Az ujjai ekkor már szinte lilák voltak a hidegtől.
A fiú tétovázott. Kimenjen-e a rejtekéből? Ekkor azonban megkordult a gyomra, és a kínos hang messzire szállt a kisváros csendjében, elárulva őt hevenyészett rejtekhelye mögött.
Az idegen felkapta a fejét, és mély hangon nevetve megindult a fiú felé, aki moccanni sem bírt a félelemtől. Szíve olyan hangosan vert, hogy félt, hogy a hanggal felveri az egész várost. S a férfi meg csak jött, egyenesen felé, és már jól tudta, hogy esélye sincsen elmenekülni.
A férfi már csak pár lépésre volt tőle. Ahelyett azonban, hogy az idegen megragadta volna, és elrohant volna vele, megállt, és várt. A szél megint megélénkült, és a kisfiú megérezte a férfi szagát. Az idegennek péksütemény illata volt, és az étel illata ekkorra annyira felerősödött, hogy a gyomra megint korogni kezdett. Aztán az idegen az ételt a fiú felé nyújtotta, aki önkéntelenül is kilépett a fedezékéből, és közölte, hogy éhes.
Egy hatalmas perecet kapott, ami kellemesen melegítette a kezét. A fiú gondolkodás nélkül beleharapott, újra, és újra, érezte, ahogy az étel lassan eltelíti a gyomrát.
Aztán amikor megette a perecet, a férfi kézen fogta, és vezetni kezdte a park kapuja felé. A kisfiú már nem félt. Az idegen keze forró volt, és jól esett neki a hidegben. Határozott léptekkel mentek a parkolóban várakozó autó felé. Csizmáik alatt ropogtak a falevelek.
A kisfiú felnézett az idegenre, amikor kiértek az utcára, és egy lámpa fénye megvilágította a kísérőjét- a férfi arca helyén első pillantásra egy fekete lyukat látott csak, melyből fekete és szürke csápok meg fogak meredeztek. Olyan volt, mint egy vad szörnyeteg, amit egy mesében látott, és amitől sokáig félt és alig mert elaludni esténként.
Azonban ettől a szörnytől nem félt, aki beültette az autójába, és elvitte egy hatalmas, gyönyörű házba, ahol lehetett más gyerekekkel is játszani.

Alex Debbing képe még három évig lengedezett az elhagyatott játszótér fáin, arcképe és neve alatt az értesítendő hatóság elérhetőségeivel. A rendőrség szemtanukat keresett, de senki sem emlékezett, hogy a kisfiút látták volna a környéken. A nyomozás nagyon hamar elakadt.
Csak egy fénykép hirdette, hogy Alex élt-, míg nem egy nyári napon az ott táborozó részeg, unatkozó tizenévesek letépték a plakátot, és egy öngyújtóval hamuvá égették.
A fiút nem látták soha többé.