Árnyék jelige – Lelkem ingadozó világa

Romantika
Leszállok a buszról, felcsapom a kapucnit a fejemre, szembefeszülök a széllel és nekilódulok. Lódulásom röpke hadműveletnek bizonyul, mert már az első lépéseknél elakadok. A szemből hirtelen felöklelő légáram tántorító erővel lök vissza. A kapucni, mely a fejemet lenne hivatott óvni az időjárás viszontagságaival szemben, e tisztéről nem vesz tudomást, s visszacsuklik a nyakamba. A szél megtalál minden kis nyílást és hasadékot, fütyülve, surrogva bekúszik a ruhám alá. Újra nekiveselkedem; hatvan kilóm minden dekája aktívan részt vesz a továbbhaladásért folytatott küzdelemben. Dideregve gyorsítom a lépteimet, s közben a kapucnival újabb kísérletet teszek. Nem sokáig élvezhetem a védelmét, mert alighogy felteszem, a szél máris belekap és lependeríti onnan. Dacosan megmarkolom és újra a fejembe nyomom. Most sem vagyok sikeresebb, mint eddig. Páratlan optimizmusom még egy próbálkozást indítványoz, ám okulva az előzményekből, a kapucni szélét most nem engedem el, két ujjammal szorosan tartom. Metsző, éles lökések süvítenek felém. Nehézkesen nyomulok előre. A kapucni dagadozó vitorlaként lengi körbe a fejemet, s elgémberedő ujjaim közül néhány másodperc múlva kicsúszik.
Hiába! Széllel szemben nem lehet!
Micsoda alapigazság! Nem erre a helyzetre a született, de itt is igaz! Ha nem küszködnék itt ilyen görcsösen az előrehaladásért, akkor talán lenne is néhány röpke filozofikus gondolatom ehhez a megállapításhoz, s annak jelképes tartalmához. De a szél, amivel birkózom éppen, cseppet sem jelképes, és ez a fizikai igénybevétel könyörtelenül maga alá hajtja a gondolataimat is. Csak arra tudok koncentrálni, hogy miképp törjek utat előre. Páratlan optimizmusom is feladja a küzdelmet, a kapucni nyújtotta védelemről lemondok, és meggörnyedt felsőtesttel, faltörő kosként fúrom magam előre. Levegőt alig kapok, látni is alig látok, s csak valami homályos, zavaros fátyolon át érzékelem a szemben jövőket, akik szinte futva közelednek lengedező ruhájuk nyomában. Mulatságos látvány lehetünk, ők is meg én is, azzal a kis különbséggel, hogy én ezért keményen megdolgozom, ők viszont hátulról kapják a segítő nyomatékot, éppen csak kapkodni kell kissé a lábukat.
Lám csak, lám! Már megint a vesztesek közé tartozom, de legalábbis a pechesek közé, s még csak azzal sem vigasztalhatom magam, hogy teljesen ártatlan lennék. Ha ugyanis tettem volna egy kis kerülőt a szélárnyékos, védett falak mentén, akkor szépen ellavírozgathattam volna hazáig anélkül, hogy ilyen ádáz küzdelmet folytassak ezzel a makacs márciusi tombolással. Ám ha nem akartam kitérőt tenni, annak is megvolt az oka. Futok- rohanok haza, mert otthon vár a kis családom.
Ünnepi nap ez a mai. Reggel már a rádióban is elhangzott a köszöntés: „1995 március 22. szerda van. Köszöntjük Beáta nevű hallgatóinkat és azokat is, akik ma ünneplik a születésnapjukat!” Igen, már korán reggel az éteren keresztül is köszöntöttek, majd napközben a kollegák is elhalmoztak figyelmességük apró jeleivel, és most otthon a szűk családi kör toporogva várja, hogy cuppanós puszik kíséretében elárasszon a jókívánságaival. Az elmaradhatatlan fülhúzogatás mellé virág, és valami apróság is dukál.
Feri bizonyára most is nagy csokor virággal vár. Szeret elkápráztatni akkora méretű bokrétával, melyhez még vázát is alig találok. Feri a férjem. Huszonhat évvel ezelőtt még csak annyit tudtam, hogy Vadász Ferencnek hívják, hogy túl van már a katonaságon, hogy különös fény villan a szemében, amikor rám néz, és hogy ilyenkor én többnyire elpirulok. No igen, huszonhat éve még itt tartottunk. Azóta megismertük egymást töviről hegyire. Együtt hajózgatunk a házasság lélekvesztőjében már több mint negyed százada. Letettük az utókornak a névjegyünket is két egészséges utód nemzése, világrahozatala és felnevelése kapcsán.
Az egyik utód Kinga lányunk, aki már évekkel ezelőtt kirepült a családi fészekből. Önálló szárnycsapásaihoz én még nagyon fiatalnak tartottam. Nem úgy terveztük az életét, hogy érettségi után rögtön férjhez menjen. Ám ő nagyon korán hozzákezdett az igazi keresgéléséhez. Rááldozta a középiskolás éveit, vállalta az iszonyú erőfeszítést, hogy idejét, figyelmét és energiáját megossza a tanulás és a randevúk között. Talán még tovább is folytatta volna kutatásait, ám egyszer csak derült égből villámcsapásként előállt a helyzet, hogy Kinga terhes.
A hír mindenkit váratlanul ért, még Kingát, és az éppen ügyeletes gavallérját is, noha ők igazán tudhatták, hogy együttléteik során történt-e olyan ténykedés, mely kiváltó okul szolgálhatott.
Feri és én levegőt is alig kaptunk döbbenetünkben, mert ténykedés ide ténykedés oda, Kingával ezerszer átbeszéltük a védekezés módjait, s most nemcsak egy túl korai, nem kívánt terhességgel álltunk szemben, hanem egész nevelési szisztémánk összeomlását is láttuk e tényben. Ezek szerint falra hányt borsó volt mindaz, amit szemérmet félretéve, átgondoltan, magunk előtt a legideálisabb szülő legtökéletesebb felvilágosító beszélgetéseiként folytattunk vele.
- Véletlen volt! – mondta Kinga számos mentegetőző, békítő pillantás kíséretében, válaszul korholó, szemrehányó szavainkra.
Persze nem velünk volt az igazi elszámolnivalója, hanem a saját sorsával, jövőjével, s azzal a parányi kis emberrel szemben, akit a méhében hordozott.