Angyallány jelige: Invicta- A legendás kard nyomában

Fantasy
Hannah egy olyan álomból ébresztett, ahol már majdnem megcsókoltam azt a magas, barna férfit. Egyszerűen lehúzta rólam a takarót és rázogatni kezdett. Óvatosan megdörgöltem a szemem, aztán kinyitottam, majd kinyújtóztattam a végtagjaimat. Rápislogtam a barátnőmre, aki fölém hajolt. Rettentő türelmetlennek nézett ki, szőke haja az arcába hullott.
Ránéztem az ébresztőórára az éjjeliszekrényemen. Hét órát mutatott. Szombat reggel.
– Mi az? Ég a ház? – másztam ki az ágyamból.
– Meglepetésem van a számodra – felelte. – Na, gyere már!
Megfogta a kezem, és kivezetett a konyhába, ahol rózsaszín lufik leptek el mindent. A pult felett, ami a konyhát és a nappalit választotta el egymástól még egy „Happy Birthday!” felirat is lógott. A pult előtt két szék állt, általában azokon ülve fogyasztottuk el a kávénkat.
Szeptember tizennyolcadikát írtunk. A születésem napját.

Barátnőm, akivel óvodás korunk óta elválaszthatatlanok voltunk, valószínűleg nagyon korán kelt ahhoz, hogy feldíszítse a konyhát.
– Hannah, mióta vagy ébren?
– Már halálra untam magam a várakozásban – nyafogta, és a pult alól egy óriási kartondobozt varázsolt elő, amit óvatosan elém tett, széles mosollyal az arcán.
– Boldog születésnapot Soph! – nyomott két cuppanós puszit az arcomra, majd szorosan átölelt.
Észak-Karolina legnagyobb városában, Charlotte-ban éltünk. Amikor betöltöttük a tizennyolcat közösen kibéreltük ezt a háromszobás lakást, amit nagyanyámnak köszönhetően, régi bútorokkal rendeztem be.
Egy Chesterfield bőrgarnitúra állt a nappali közepén, előtte egy barokk asztallal, aminek faragás díszítette a lábait. Egy krómlábú, art deco stílusú fotel Kem Webertől zárta a sort.
A konyha felszerelése viszont modern bútorokból és különféle konyhai gépekből állt. Számomra a legfontosabb az automata kávéfőző volt. A többi dolog hidegen hagyott, mivel utáltam főzni.
– Ne is emlékeztess rá, hogy már húsz éves lettem – ráncoltam a szemöldököm, miközben lassan felbontottam a kartondobozt. Hannah, velem ellentétben azonnal feltépte volna a csomagolást.
– Ne aggódj, még pár hónap, és én is betöltöm a húszat. A múltkor találtam is egy ősz hajszálat. Itt – mutatott a fejére.
Én erre csak a fejemet csóváltam. A dobozban egy festmény lapult, amit vigyázva kiemeltem. Egy középkori hercegnőt ábrázolt, aki épp lovaggá üt egy férfit. Régóta szerettem volna ezt a festményt megkaparintani.
– Hű, ez aztán a meglepetés! Köszönöm Hannah.
– Tudtam, hogy már egy ideje keresed ezt a festményt – kacsintott rám.
– Mi a terved mára? – kérdeztem tőle.
– Mit szólnál egy bevásárlós naphoz? A Metropolitanban most nagy leárazások vannak.
A Metropolitan egy kedvelt bevásárlóközpont, ahol különféle butikok, könyvesbolt, élelmiszerüzletek, standok, mosoda, fitnesz terem, mozi, éttermek, és még sok más található. Már rég jártam ott; örültem, hogy Hannah felvetette az ötletet. Amúgy is új könyveket akartam venni, mivel tegnap, az egyik hírlevélben érdekes regényeket láttam.

Bementem a szobámba felöltözni. Egy kényelmes farmersortot, egy fehér pólót és egy szandált vettem fel. Annak ellenére, hogy szeptembert írtunk, a hőmérő még nyári értékeket mutatott. Kifestettem a szempillámat, a hajamat átfésültem, és egy kevés parfümöt fújtam magamra.
Amikor kiléptem a szobámból, és megláttam a barátnőmet felszaladt a szemöldököm.
– Biztos, hogy a cipőd kényelmes egy plázázós naphoz? – mutattam a cipőre a lábán. – A végén még tyúkszemed nő.
– Ugyan már, csak irigykedsz, mert így magasabb vagyok nálad – öltötte ki a nyelvét a magassarkú cipőjében egyensúlyozva.
Mivel száznyolcvankét centiméter magasra nőttem, Hannah pedig jó tíz centiméterrel alacsonyabb volt nálam, ezért gyakran hordott magassarkút.

Körülbelül húsz perc múlva Hannah leparkolt a bevásárlóközpont garázsában, egy furgon és egy dzsip közé. A kicsi autó viccesen mutatott a hatalmas járművek között.
Az elkövetkező három órát azzal töltöttük, hogy üzletről üzletre jártunk, ruhákat, cipőket próbáltunk, kiegészítőket kerestünk. Ebédidőben szendvicset ettünk, kávéztunk, majd folytattuk a vásárolgatást.
Délután megnéztünk egy mozifilmet, amiben egy srác tárgyakat mozgatott, telekinézis révén.
Érdekesnek találtam, ahogy valaki az akaratával tárgyakat, sőt embereket tud mozgatni. Persze ez csak Hollywood találmánya volt.
Hannah szinte egyedül falta fel az egész popcornt, mivel engem szörnyen lekötött a film.
– Azt hittem, hogy a srác a végére jobban belejön a tárgyak mozgatásába. A másik fickó viszont rettentően jól csinálta – jegyeztem meg, miközben kifelé sétáltunk a moziból.
– Nekem az ázsiai lány tetszett, aki mindig mindent előrelátott – felelte.
– Az viszont tök jó volt, amikor Nick a pisztolyokat a levegőben lebegtette.
– Igen, az nekem is tetszett.
A moziból kifelé jövet összefutottunk egy ismerős párral, akik kézen fogva sétáltak.
– Viki, Tom – üdvözölte őket Hannah. – A középiskola óta nem láttunk benneteket. Hogy vagytok?
– Pincérnőként dolgozom az Omaggio Pizzériában – mondta Viki és beletúr rövidre nyírt, rózsaszínű hajába.
– Én pedig apám autószervizében – tette hozzá Tom, akinek az orrában egy testékszer fityegett.
– Te mit csinálsz Sophie? – fordult felém Viki.
– Egyetemre járok és kisegítek a nagyanyám régiségboltjában.
– Ez tök jól hangzik. És minek tanulsz? – érdeklődött Tom.
– Restaurátornak.
Láttam a döbbenetet az arcukon. Tudtam, hogy nem egy menő szakma, és a mai lányoknak eszébe sem jutna ilyen hivatást választani.
Hannah Viki orra alá dugta a kezét.
– Én műkörmöket készítek.
Bár sosem szégyelltem, mit tanulok, most mégis hálás voltam a barátnőmnek, hogy elvonta rólam a figyelmüket.
Hannah felajánlott Vikinek egy ingyen körömépítést a szalonjukban. Imádta a munkáját. A kozmetikus anyukájával együtt egy szépségszalont vezetett a város egyik felkapott negyedében. Elbúcsúztunk tőlük, aztán még elnyaltunk egy fagyit.

Másnap délelőtt a nagyanyám, Margaret látogatott meg. Ráncos arca felderült, amikor kinyitottam az ajtót. Behívtam a lakásba, átöleltem, majd hellyel kínáltam a bőrgarnitúrán és elé raktam egy pohár limonádét.
Nagyanyám közel járt a nyolcvanhoz, de még mindig tevékeny életet élt. Egy régiségboltot vezetett, ahol gyakran besegítettem neki. A bolt feletti lakásban lakott, ahol én is nevelkedtem, egészen tizennyolc éves koromig.
– Hannah hol van? – tudakolta a nagyanyám.
– A szüleit ment meglátogatni, csak később jön haza – feleltem.
Nagyanyám ivott a limonádéból, a poharat visszatette az asztalra, majd kotorászni kezdett a táskájában, amiből egy kis dobozkát vett elő. A vörös skatulya tetejét egy különös minta díszítette: egy kör, benne ötágú csillag. Ismerősnek tűnt a motívum, mintha már láttam volna ilyet valahol.
– Boldog születésnapot Drágám! – nyújtotta át nagyanyám az ajándékot.
Megpusziltam az arcát, majd kinyitottam a dobozkát. Egy ezüst nyakláncot találtam benne egy kerek medállal. A medál egy harcos angyalt ábrázolt, aki páncélt viselt, jobb kezében egy kardot, a balban pedig egy pajzsot tartott. Feje felett glória tündökölt. A medál hátulján egy név állt, MICHAEL – Istenhez hasonló.
Kivettem a láncot a dobozkából és kérdően vontam fel a szemöldököm.
– Megvéd a gonosztól – suttogta, majd a nyakamba akasztotta a láncot.
A medál hidegen simult a bőrömre, de mégsem éreztem kellemetlennek. Sőt, mintha erőt sugározott volna.
– Csak nincs valami baj? – vizsgáltam aggódva az arcát.
– Nincs, minden rendben, csak… arra gondoltam, hogy a mai világban annyi gonoszság létezik, és akartam valamit, ami megvédhet téged a bajtól. Hisz én sem élek örökké.
A szeme könnyes lett, ezért zsebkendőt vett elő, levette a szemüvegét és megtörölte a szemét. Megsimogattam a hátát.
– Ne mondj ilyeneket! Amúgy meg tudok vigyázni magamra.
Nagyot sóhajtott, majd újra felrakta a szemüvegét.
– Mesélj, a tegnapi napodról. Jól töltöttétek Hannah-val?
Elmeséltem neki, mi mindent vásároltunk. És azt is, hogy a moziban megnéztünk egy filmet, ahol a szereplők tárgyakat mozgattak.
Eszembe jutott, amikor Hannah-val veszekedtem, néha kisebb tárgyak feldőltek körülöttünk.
– Nagyi, történt valami szokatlan dolog, amikor még kisebb voltam?
A szája szélét rágcsálta.
– Nem, nem emlékszem semmi szokatlanra. De miért kérdezed?
– Áh, semmi. Csak gondoltam emlékszel valami vicces történetre a gyerekkoromból.
Nagyanyám a gondolataiba mélyedve kibámult az ablakon, végül megrázta a fejét.
– Farsangkor Jeanne d’Arcnak öltöztél, és a fakardoddal hadonászva kergetted a fiúkat.
– Igen, rémlik valami. Az összes lány hercegnőnek volt öltözve, még Hannah is. Én pedig elhatároztam, hogy megvédem őket a fiúktól.
– Az egyik fiút meg is ütötted, amiért be kellett mennem az iskolába.
– Erre nem emlékszem.
– Kiderült, hogy a fiú kezdte, ezért nem kaptál büntetést.

Mikor Hannah később hazaért, épp olvastam a nappaliban. Kinyitotta a hűtő ajtaját és kivett belőle egy üveg limonádét. Nagyon kortyolt belőle, majd közölte velem, hogy randira megy.
– Kivel találkozol?
Mivel állandóan új barátja volt, kénytelen voltam megkérdezni.
– Jimmy-vel moziba megyek.
– Egyedül hagysz?
– Soph, neked is randiznod kéne néha.
– Olyan alakokkal, akik csak az ágyba akarnak vinni? Kösz, de nem.
– Szóval azt gondolod, hogy engem csak az ágyba visznek a pasik?
Válaszképp grimaszt vágtam, ő pedig a száját csücsörítve felállt.
– Akkor jó unatkozást Apáca – mondta és bevonult a szobájába átöltözni.

Aznap éjjel egész különös álmot éltem át.

Egy kietlen völgyben állok, amit kopár hegyek vesznek körül.
A levegőben dögkeselyűk köröznek. A szél kellemetlen, szúrós szagú füstöt hoz felém.
A lábam előtt egy kard hever. Lehajolok érte, de ahogy megérintem, egy csatamezőn találom magam. Páncélba öltözött emberek harcolnak szintén két lábon járó lényekkel, akik azonban nem emberek; fejükből szarvak állnak ki, a foguk hegyes, kezük pedig éles karmokban végződik. Rothadó hús szaga csapja meg az orromat, a hányinger kerülget, de nem tudom levenni a szemem ezekről a lényekről. Ilyennek képzelem el a démonokat. Lenézek a ruházatomra. Én is páncélt viselek, mint a körülöttem harcoló emberek.