Álomkert jelige – A család

A szél hangosan süvített a fák vékony, mozdulatlan törzsei között, de a kövér lombok ide-oda táncoltak az égen. A csillagok eltűntek a vastag felhőréteg felett, és a hold is csak néha bukkant elő, hogy egy pillanatra ezüstös fénnyel vonja be a férfi széles hátát. Már nem volt sok idő a vihar kitöréséig, ezért sietnie kellett. A nyár egészen eddig száraz volt és meleg, ezért a szikkadt, kemény földben nehezen haladt az ásó lefelé.
Hosszú utat kellett megtennie idáig, és még a nap első sugarai előtt végezni akart. Sokáig kereste a megfelelő helyszínt, ezért amikor megtalálta, nem hezitálhatott tovább. Az erdő itt sűrűbb volt, és vagy két kilométert hatolt befelé, oda, ahol biztos nem fordul már meg ember, mert a dús cserjék, és nagyra nőtt gaz nem engedi a behatolókat. A zsák, amit magával hozott, nem volt nehéz, mégis, mire odaért, homlokán és arcán kövér cseppekben folyt az izzadság. Sokszor tekintett a háta mögé, attól tartva, hogy valaki észreveszi, de senki sem látta meg.
Méterről-méterre haladt lefelé a barna talajban. Gyökerek és a föld alatt élő bogarak, csúszó mászók akadtak a szerszám útjába. A giliszták úgy forgolódtak, mint megzavart másvilági szörnyek a sötét birodalmukban. Igyekeztek visszaásni magukat a hideg nedvességbe. A férfi arra gondolt, hogy ez nem méltó nyughely egy ilyen édes teremtésnek, de nem volt más választása. Felelősséggel tartozik a tetteiért. Örök életében vezekelni fog azért, amit tett.
Órák óta forgatta a földet, amikor az első cseppek elérték a feje búbját. Félretette az ásót, és vérző, felhólyagzott tenyerét hűsítő leheletével nyugtatta.
Így már elég mély – gondolta. A zsákot finoman fektette a gödör aljára, mintha egy törékeny porcelánt rejtene el, hogy ne kerüljön illetéktelen kezekbe. Most már nem lassíthat. A földhalmot gyorsan lapátolta a gödör legújabb lakójára. Kövér, henger testű gyűrűsférgek koppantak a szöveten, ahogy az ásóról legördültek. Ne haragudj – suttogta, de hangját elnyomta egy hatalmas mennydörgés.
Miután végzett, az utolsókat lapogatta a talajon, és gazzal, valamint gallyakkal fedte be, hogy egyetlen erre tévedő vadásznak vagy erdésznek se tűnjön fel.
Derekának izmai szoros fűzőként fojtogatták a fél éjszakai igénybevételtől. Felegyenesedett, és a szerszámmal a kezében megindult kifelé. Tudta, hogy van még egy probléma, amit ma el kell intézni. Mielőtt feljön a nap.

1. fejezet

A nappali közepén nagy méretű, igényesen keretezett kép egy boldog családot mutatott. Három gyerek, két, boldog és büszke felnőtt. Mindenki mosolyog, ahogy a fotós elkattintja a gombot. Régen – nyolc évvel ezelőtt – még valóban boldogok voltak, aztán történt valami. A nyaraláson. Azóta nem készült újabb fotó, hogyan is készülhetett volna. Két gyerek, az nem egyenlő a hárommal, és a síró szülő nem mosolyog, de nem is büszke, csak összetört. Pont úgy van összetörve, mint a kép, ami leesik a falról, és az üveg nagy robajjal, darabokban zuhan ki a keretből, szilánkjai pedig megsebzik azt, aki arra jár, és megpróbálja összeszedni a darabokat.
A Molnár család mostanra csak árnyéka önmagának. A nyolc évvel ezelőtti nyaraláson minden megváltozott. Két kisgyermek eltűnt a fülledt, vihar előtti nyáréjszakán. A Molnár fiú, a hat éves Benedek és a szomszéd család kislánya, a négy éves Anna. Nyolc éve nem bukkantak semmi nyomra, ami segíthetne előrejutni.
A borostás arcú, pocakos rendőr próbált együttérző hangnemet megütni. Kopaszodó fejére nagy cseppekben hullott az eső. A sok hivatásos és civil sürgött-forgott, segített a keresésben, de nem voltak túl bizakodók. Túl régóta szakad, ha volt is valami használható, már semmi nincs – hajtotta le búsan a fejét az egyik nyomozó.
Ahogy teltek az évek, a remény egyre halványult, de sosem tűnt el teljesen. Molnárék viszont akarták látni a fiúkat, akár élve, akár holtan. Így próbált a család normálisnak tűnő életet élni, több-kevesebb sikerrel.
Most, évekkel később, kora reggel a legfiatalabb ébredt először. Amélia mindössze két éves volt, amikor a bátyja eltűnt. Nem emlékezett semmire abból az éjszakából, és az utána eltelt évek nagy része is homályba veszett. Rövidke élete egészében csak sírni látta az anyját, az apját pedig szinte soha, mert míg az előbbi szeretőkbe, addig az utóbbi a munkába temetkezett.
Ahogy lesétált a lépcsőn az emeletről, pucér talpát hűsítette a kemény járólap. Szerette a kora reggeli csendet és az egyedüllétet, amikor az elkeseredettség és szomorúság, a reménytelenség és a fájdalom még csöndesen aludt a szüleivel együtt. Az anyja mindig azt mondta rá, hogy Amélia egy gyermekbőrbe bújt keleti bölcs, aki a némaságban érzi magát a legkomfortosabban. Persze ezen mindenki nevetett olyankor, de valami igazság mégis volt a szavaiban.
Benedekre nem emlékezett, csak a fotókról tudta, hogy nézett ki. Mindenki azt mondta neki, hogy nagyon hasonlítanak egymásra, de Amélia nem így látta. Neki ovális arca volt, pisze orral és vállig érő sötétszőke hajjal. Szájának szép formája nem húzódott sokszor mosolyra, ellenben Benedekkel, aki minden képen vigyorgott. Sötétbarna szeplők borították orcáit és egy nagyobb méretű anyajegy volt a felső ajka jobb sarkában. Anyukája szerint ez a szexepilje. Sokáig nem is értette a szó jelentését, de az édesapja azzal magyarázta, hogy ő ettől különleges. Az vagy sem, őt nem érdekelte különösebben, hogy néz ki. Ellenben a fiút szúrós tekintetű, túlságosan sötét hajú gyereknek látta, csak az ajkai vonala emlékeztetett valamennyire a húgáéra.
A konyhába érve kinyitotta a súlyos hűtőajtót, próbált rá sem nézni a családi képekre, amiket a sok külföldi nyaralásról hazahordott mágnes tartott. A borosüvegek egymásnak koccantak a lendülettől, ezért Amélia egy pillanatig fülelt, nem ébresztette-e fel valamelyik családtagját a zajjal, de nem hallott neszt, így elővett egy joghurtot meg egy csomag felvágottat és a tejet. Becsapta maga mögött a hűtőajtót, ami hangos zúgással életre kelt. A pultról levett egy szelet szikkadt kenyeret, és az asztalhoz ült.
Nyári szünet volt, úgy gondolta, minden osztálytársa alszik ilyenkor. Ő nem volt jó alvó. Álmában Benit látta, ahogy sáros víztől latyakosan áll a szobájában, és mindent összecsöpög. Szemei fehéren izzanak a holdfényben, és vérző ujját a testvérére szegezi. Általában a hangra riadt fel, ahogy a vízcseppek egymás után, ütemesen koppannak a fapadlón: kopp-kopp-kopp.