Posted on Hozzászólás most!

Paloma ReWhite: Késmágia (részlet)

Feldobom a kést, csupán egy szemvillanásnyi idő míg forog a levegőben, és újra tenyerembe simul a markolata. Meredten figyelem az előttem heverő mozdulatlan áldozatomat. Meg kell tennem! Felemelem a kezem és egyetlen lendülettel belevágom a kést, és még kétszer lecsapok. Az utolsó ütésnél benne hagyom a pengét, várok és csak nézem, ahogy a kés nyele rezeg a levegőben. Most meglátom, mennyire is volt bolond az öreg gyogyós Józsi. Őt, bent a sitten mindenki csak így emlegette. Tőle tanultam a varázsszavakat, és most is emlékszem minden szavára. – Az leszel, amibe háromszor belemártod a késed, és ha ezt még kétszer sikerül másnál is megismételned, te leszel a mester! A mester – suttogta az öreg révülten, miközben én vakartam a fejem ennyi hülyeség hallatán.    Sosem kérdeztem, hogy mi abban a jó, csak mindig legyintettem, és megértően bólogattam, de most kipróbálom. Azt hiszem, vagyok én is olyan őrült, mint a gyogyós.
Na, én most kenyér leszek – röhögök fel kényszeredetten, és miután kihúzom a késemet az utolsó darab szikkadt kenyeremből, elmormolom a bűvös szavakat. – Fam-van-bom. Fam-van-bom – üvöltöm a levegőbe. Szédülök, mintha kirántották volna a széket alólam. Csattan a háttámla a padlón, a fejem belecsapódik a kövezetbe.
Azt hiszem elájultam.
– Mi a tököm! – emelem fel a sajgó fejem. – Tuti, hogy agyrázkódást kaptam, vagy valami hasonlót. Á! Ezt csak álmodom.
Körülöttem lovasok vágtáznak, emberi testek csapódnak össze. Elképedve nézem a mellettem zajló harci jelenetet, és az nem kifejezés, hogy nem hiszek a szememnek. Összegabalyodott emberi, állati tetemek között fekszem. Ez álomnak is nagyon szar, de közvetlen közelről nézni egy véres csatát… Nincs idő szájtátásra, vagy borzongásra, ösztöneim menekülésre késztetnek, de mielőtt felpattanhatnék, hogy messzire szaladjak, két ló robog felém. Nem tehetek mást, csak összehúzom magam egészen kicsire. Most imádkoznom kellene, de csak a gyogyós Józsit tudom átkozni. Nem hiszem el, hogy az a hülye varázsige működött! Működött? Nekem most kenyérnek kellene lenni, nem pedig egy harcmezőn feküdni. Miért is kellett volna pékáruvá változnom?
Nincs is jobb, mint egy véres csata közepén azon gondolkodni, miért is nem lehettem kenyér. A gyogyós szerint, ha már úgy látom mindennek vége, mártsam bele a késem valakibe, lehetőleg jó gazdag ürgébe. És ha ezek után elmormolom a varázsigét, az leszek, akiben éppen fürdik a kés. Hát nem vagyok egy gyilkolós típus, ember helyett inkább kenyérrel kísérleteztem, miután már minden életkedvem elveszett. Sosem vettem komolyan a cellatársam hablatyolását, és csupán valamiféle gondolatelterelésnek szántam egy kenyér meggyilkolását. Amúgy az öreg gyogyósnak sem jött be, mert amikor kiválasztott egy milliomos nagymenőt, annyira reszketett a keze, hogy csak megkarcolta az ipsét, ezután hiába brekegte neki a bűvös szavakat… Csak annyit ért el, hogy szépen bevarrták a sittre. Én meg vagyok olyan barom, hogy ezekután az utolsó adag kenyeremmel próbálkozok. Most meg kardok csattognak a fejem fölött, emberek sikítoznak, testrészek szóródnak szerteszét. A gyomrom iszonyatosan kavarog, és minden lelkierőmet összeszedve gyorsan beépülök egy kettéhasított ipse oldalába. Még érzem, ahogy az izmai rángatóznak, de ösztöneim azt súgják, csak így kerülhetem el, hogy élő embernek látszak.  Igyekszem magam halottnak tetetni, ami azért kurva nehéz, amikor két ló ágaskodik az ember fölött, és csak a rajtuk levő férfiak csizmatalpát láthatod. Börtönjárta kemény fickónak kellene látszanom, de csak egy magzatpózban görnyedő emberi roncs vagyok. Sokkal jobb lenne az a kenyérforma, akkor nem lennék így beszarva.
– Na, Attila, itt a vég! – nézek a felettem ágaskodó lovakra. – Csessze meg, ha ezek beletaposnak a gyomromba, az igencsak a seggemen vagy a számon fog kijönni. Bassza meg! – üvöltök, de már a fölém zuhanó állat takarja el a napot előlem.
***
– Hol vagyok? – meredek a levegőbe, miközben úgy zúg az agyam, mint egy ipari ventilátor. A szemem csak résnyire bírom nyitva tartani. Próbálom felidézni, mi a szar történt velem. Kenyér, kés, harci mező, ló. Aha! Egy lónak a teteme fekszik a fejemen, és élek? Tuti, hogy élek? Óvatosan megmozdulok, igyekszem kicsúszni a kimúlt állat alól. Felszisszenek, ahogy a döglöttnek hitt ló megmozdul, és csak imádkozni tudok, hogy ne álljon fel, és ne tapossa szét a fejemet. Totál be vagyok tojva, ahogy szemem sarkából látom a rugdalódzó lábakat, és ha ez nem lenne elég, kiabálást, és lábdobogást hallok.
– Ez még él! – emelkedik fölém egy széles kard, és már érzem is, ahogy a nadrágom megtelik. Bár ez lenne a legkisebb bajom! – csukom be a szemem, készülök a végre, az elmúlásra. Testemet forróság önti el, és várom a fényt, amely átvezet a másik világba. Ám nem az jön, hanem a lónak a bele. Az a barom kardos fickó nem belém vágta a kardját, hanem a döglődő lovat kezdte kaszabolni. Istenem! Hova csöppentem? A barbárok közzé?
A börtönben sok mindent tanultam, többek között a pofámat tartani, ezért csak némán kussolok, szó szerint hullának tetetem magam, egész pontosan lefagytam a félelemtől.
A fickó nem nagyon akart lenyugodni, csak dühödt ordibálás közben a fejem fölött trancsírozta az állatot. Normális ez? Nem tudom mennyi idő telt el, csak azt, hogy már nagyon unom a jelenetet. Szívem szerint felugranék, hogy jól belemélyesszem a késem, amit még mindig szorongattam. Csak el kell mormolnom a varázsszót, és máris átvettem az életét. Bassza meg! Ez jó nagy hülyeség lenne, átváltoznék egy vadbarommá. Totál idióta gondolat, jobb, ha továbbra is kussolok, és tűröm, hogy a képembe hús, bél és még ki tudja, milyen cafatok hulljanak.
– Ezzel végeztem – liheg fölöttem a mészáros vadbarom, miközben egy másik hang röfögve röhög a háttérben. Én meg véres cafatokkal beterítve heverészek a feltrancsírozott ló alatt, és üvölteni lenne kedvem. Gyomromat szorítja a félelem, orromat elönti a bűz, levegőt is alig kapok, amikor a röfögő hang újra megszólal.
– Menjünk! A többit hagyjuk meg a varjaknak.
A fülem kiélesedett, és hallom, ahogy távolodnak, és egy idő múltán a lovak patájának csattogását is. Nem bírok tovább várni, óvatosan lentebb csúszom. Szerencsére csak a fejem legtetejére jutott a lóból, így viszonylag könnyen kimászhatok. Oldalra fordulok, majd óvatosan négykézlábra emelkedek. Mint óvatos kutya lesek ki a tetemek közül. A környékre csend telepedett, csupán néhány elhaló nyöszörgés hallatszik.
Minden erő kiment belőlem, így négykézláb mászok a holttestek, állati tetemek között, csupán a közeli erdőszélen egy ló tetemére támaszkodva állok fel. Annyira reszket a lábam, hogy csak egy fának támaszkodva tudok megállni, és ott helyben okádni kezdek. Egy nagy kupac lószar mellett már nem sok vizet zavar az én hányadékom, és amúgy sem lehetek szép látvány. Végignézek magamon, és ettől újra hánynom kell. Azt hiszem, idő kell, hogy magamhoz térjek.
***
Már elég hosszú ideje gubbasztok a fa törzsébe kapaszkodva, amikor a távolban feltűnik a lovascsapat, még egészen aprók, mint valami játékszerek. Hamar észbe kapok. Ezekkel a lovaskatonákkal nem lenne jó játszani. Gyors terepfelmérés. A mező túl nyitott, ott csak szabad prédává válhatok, a hullák közzé meg én nem vágyom, az erdő pedig túl ritkás. A fák elég vékonyak, nem rejtőzhetek el közöttük, csak egyetlen lehetőséget látok, pár méterrel távolabb egy mélyedést.
Úgy futok, mint akinek az élte múlik rajta. Naná! Hát persze, hogy az életem a tét. És ez véresen komoly, mert a közelgő vadászok, harcosok, vagy a fene tudja kicsodák, vágtába kezdtek. Bassza meg! Észrevettek.
A belem majd kiköpöm, mire elérem a mélyedést. No, itt meg kell állnom. – Ez egy szakadék! – nyüszítek, mint egy kivert kutya.  Pörög az agyam, mint a szélkerék a viharban. Két választásom van, megvárom, hogy ideérjenek és lekaszaboljanak, vagy levetem magam a mélybe…

2. részlet

Most még csak bámulom a fás, zöldfüves lejtőt, és imádkozok, hogy ha gurulok lefele, egyetlen fának se csapódjak. Már hallom mögöttem a lovak nyihogását, a férfiak kiabálását. Nincs mit tenni, ugranom kell. Igen-ám, de van egy kétméteres köves szakasz, amelyen át kellene lendülnöm. Még jó, hogy a suliban egészen jó távolugró voltam, és látok egy kidőlt fatörzset, ami egészen benyúlik a szakadék fölé. Gyorsan cselekszem, megfordulok és elkezdek a lovasok felé futni, akik éppen akkorra értek az erdő szélére, és meg is torpannak. Gondolom, nem értik, mi a fenéért rohanok feléjük, és most csak bámulnak rám. Hirtelen fordulok, és máris ezerrel robogok a szakadék felé. Nagyot dobbantok a fatörzsön, és ugrok.
Na, most látnom kellene a fickók pofáját, ahogy azt nézik, miként repülök a levegőben.  Tuti azt gondolják, hogy valami varázsló vagyok. Röhögnöm kellene, ha nem éppen a föld felé zuhannék. – Au! Azt a kurva! – káromkodok a levegőbe. Belecsapódtam egyenesen egy sáros mélyedésbe, ami már túl sokat nem ronthat a megjelenésem. Egy kis sárfürdő már meg sem kottyan nekem. Fürge kígyómozgással kikúszom a gödörből, és éppen csak felpillantani van időm a meredély széléről engem bámuló lovasokra, és máris csúszok lefele a lejtőn. Á, nem a puha füves részt sikerült kifognom, hanem a sáros, agyagos, csúszós lejtőt, amelynek élvezetét fokozza az időnként előbukkanó sziklás darabok. Nem túl nagyok, sőt mondhatom inkább kicsik, de arra éppen elegek, hogy a már amúgy is megviselt testemen újabb sebeket ejtsenek. És meg is teszik, de mindez nem érdekel, mert már látom a szakadék alját. – Egy folyó! – sikítok a levegőbe.  Nincs idő átgondolni, csupán macskaként kapaszkodni minden fűszálba, bokorba, és becsukni a szemet, amikor egy fatörzs közeledik. Bamm!
***
Most már tuti meghaltam! Úgy pislogok, mint valami holdkóros, aki éppen most ébredt a rémálomból. Ám hamar rá kell döbbenem, hogy most ez a valóság. A fejem olyan, mint egy léggömb, nagy, kerek, és üres. Összehúzott szemmel próbálom felmérni a helyzetem, ami átlagon aluli. Kezdem visszasírnia a börtön utáni helyzetem. Mit számítana már, hogy nincsenek rokonaim, barátaim, se munkám, se lakásom, és az albérletből is ki fognak rúgni. Ennél lentebb már nem kerülhetek.
Tévedtem! Megindult alattam a talaj, és szélsebesen csúszok a víz felé. Az még hagyján, hogy hideg van, de amint látom, abban a folyóban akkora az áradás. Na, oda az én úszótudásom édeskevés lesz. Valamibe meg kellene kapaszkodnom.
– A kurva életbe! Ma minden fa nekem jön? – káromkodok, ahogy a lábam közzé becsúszik a fatörzs. Szerencsére az érzékenyebb rész előtt éppen belassultam, így boldogan ölelem a fa törzsét, akár egy csinos lány derekát. Bár az mégiscsak kellemesebb érzés, igaz elég régen volt már részem benne.
Azért most már kezd elegem lenni ebből a csúszkálásból, mégiscsak csinálni kellene valamit. Ki is találtam. A talpamról az agyagos trutyit most szépen a fatörzsre kenem, és seggen átcsúszok oldalra vagy két métert. Ott van egy bokor, és a talaj is biztonságosabbnak látszik.
– Megy ez! Ügyes vagy Atika – lelkesítem magamat hangosan, úgysem hallja senki, hogy pont a úgy biztatom magamat, mintha a saját anyám lennék. És be is jött a dolog, már két kézzel csüngök bokorban, és hason oldalazva tolom magam a következő husáng felé. – Hahó! Ott egy ösvény – vigyorgok a keskeny földút láttán.
Határozottan felüdülés a kanyargó csapáson menetelni, még az összetört testemről is elfelejtkeztem, különösen, hogy egy völgyet látok. Igen! Az nem csak egy völgy, hanem házak is vannak ott. Most már nem érdekel semmi, csak robogok lefelé.
– Lassíts, Attila! Gondolkodj! – kapaszkodok meg egy fatörzsben. Kalapál a szívem, alig kapok levegőt, és fogalmam sincs, mi vár odalent. Mi van, ha az előbbi barbárok laknak ott, és simán felaprítanak. Ha egy ló nem jelentett gondot nekik… Egy olyan marhát, mint én, helyben megesznek.
Talán mégsem kellene még elpatkolni, hiszen alig töltöttem a huszonötöt, igaz sok minden átéltem már, megjártam a börtönt is. Pedig csak egy verekedős bulinak indult. Kicsit többet ittam a kelleténél, és hát a barátnőmet is molesztálták, én meg karatéztam már pár éve. Pindurkát rúgtam fejbe az okos tojást, az meg nyolc napon túl gyógyult. Még az hagyján lett volna, de némileg meggárgyult a kis köcsög, bár előtte sem volt sok esze. A bíró meg komolyan vette a maradandó károsodást… Én meg legalább kitanultam az ács szakmát, bár sokkal egyszerűbb lett volna az otthonomban. A fater az jó régen lelépett, anyám meg gürcölt, míg egy napon… Utálom magam, amiért nem voltam otthon vele. Megakadályozhattam volna, hogy végezzen magával. Jó lenne visszafordítani az időt, mert akkor talán sosem jutok el idáig. Most meg itt sopánkodok a fene tudja melyik évszázadban. Magam elé meredek, és hangosan kocognak a fogaim, most jöttem rá, hogy mindjárt megfagyok.
Be kell mennem abba a faluba, ha fene fenét is eszik! Talán, ha az erdő felől közelítek, nem vesznek észre.
Már lassan ki tudom venni az épületeket, még elég messze vanna, de közelebb látok egy házat. Nem, az nem is ház. Egy vízimalom? Miért is csodálkozok? Egy ilyen sebes folyású folyó mellett mondhatnám, hogy ez természetes, de nem ott, ahonnan én jöttem. Elég régen lejárt már a vízimalmok ideje. Mi ez itt? A középkor? – motyogom magamban, miközben óvatosan megközelítem a malmot. Még az erdőben felvettem egy szép darab husángot, azzal majd megvédem magam – gondolom, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy elég lesz egy csapat karddal felfegyverkezett fickóval szemben. Már majdnem az épület sarkánál járok, az ösvény pontosan odavezet.
– Takarodj innen te semmirekellő csavargó! – rohan felém nyújtófával egy termetes asszonyság. Rohan? Gurul. Majdnem felnevetek, de gyorsan lefagy az arcomról a vigyor, mert a nő nyomában meglátom a molnárt vasvillával a kezében…

3. részlet

Rémülten emelem fel a kezem, de ez nem állítja meg a malom gazdáját.
– Nem akarok rosszat – kiáltom felé, de már látom, hogy süket fülekre találtam. Hátrálok, de sajnos a folyó felé. Kapkodom a fejem, hogyan szaladhatnék vissza az erdőbe, de ez az őrült molnár a vasvillával a víz felé terel. – Állj meg, te barom! – kurjantok rá torkomszakadtából, és, mintha csak a hangerőm lenne ilyen hatásos, a malom rozoga boronafala hatalmas csattanással kidől. Az öreg kezéből majdnem kiesik a vasvilla, a molnárné visítása még a robajt is túllicitálja. Én viszont nagyon gyorsan kapcsolok, elkapom a veszélyes szerszám nyelét közvetlenül a villa fölött, ezzel jó nagyot rántok a molnáron. Hogy én mekkora barom vagyok! Majdnem magamra rántom a vasvillát molnárostul, mindenestől, csak egy hajszálon múlt, hogy nem saját magam szúrtam hasba. De nem is ez a legnagyobb baj, megcsúsztam, és most kapálózva repülök a folyóba, ja és jön velem a molnár is.
– Jaj, jaj – sikítozik az asszonyság, miközben szaladgál a parton, mint a mérgezett egér.
Nekem meg lefagy a tököm, de nincs időm foglalkozni vele, mert az öreg úgy csapkod mellettem, mint valami elmeháborodott.
– Nem tudsz úszni? – kapom el a grabancát, és vontatom a malomkerék felé. A molnár meg még jobban csapkod.
– Nem akarok meghalni! Engedj el, mert mindjárt elkap a kerék – sikítja bugyborékolva.
– Dehogy kap el – lihegem, mert közben majd megszakadok, hogy odavontassam a lapátot tartó szerkezethez. Fél kézzel kapaszkodok, a másik tenyeremből meg, mint egy nyálkás kígyó, kicsúszik a molnár.
– A rohadt életbe! – ugrok az elmerülő fickó után. Szerencsére időben utolérem, és így magam előtt tolom fel a fatákolmányon. – Remélem nem fulladtál meg – morgom magamban, mert úgy elhagyta magát, mint egy hulla.
– Jaj, jaj – sikongat odafent az asszonyság, ahelyett, hogy segítene, míg én az urát a seggénél fogva tolom.
Végre eszébe jutott! Már két kézzel rángatja ki az addigra magához térő férjét,- gondolom, hogy az, – aki prüszkölve köpködi a vizet, míg én is kikászálódom mögüle. Most legalább rám sem figyelnek, így nyugodtan kimászhatok és magam is elterülök a földön. Szerintem két percen belül megfagyok.
– Hé! – bök oldalba a sarujával duci néni, hogy finoman becézzem a kövér asszonyságot, aki már feltámogatta a csuromvizes molnárt. – Az istállóban megmelegedhetsz – int a kezével az egyik melléképület felé.
Nem sokat gondolkodom, reszkető lábakkal nekiiramodok, és azt sem mondom, hogy bakfitty, csak feltépem az ól ajtaját. Vagy három marha bámul rám, meg egy szürke szamár. Nem igazán van kedvem bemutatkozni, mert kiszúrtam egy rakás szénát. Életemben nem épültem még be ilyen gyorsan semmibe sem, de különösen szalmarakásba nem. Most csak az orrom lóg ki, de már a szagok sem zavarnak. Engem tisztára mosott a folyó vize, de még a szar is belem fagyott. Most úgy recegek, mint a nyárfalevél.
– Hé, – hallom a női hangot, és érzem, hogy éppen a szénát, egész pontosan a lábam rugdossa a molnárné, nem ugrálok örömömben, de félretolom a szemem elől az állateledelt, és felragyog a szemem. – Ne! – nyújtja felém a bádogtálat az asszonyság, én meg majd kiugrok a bőrömből. Kikapom a kezéből, és olyan mohón esek neki a híg levesnek, mintha a világ legízletesebb étele lenne. Az öreglány nézi a habzsolásomat, majd benyúl a szoknyája zsebébe, és egy darab száraz kenyeret lök elém, és szó nélkül megfordul.
– Kösz! – szólok utána, de a füle botját sem mozdítja. – Jól ki vagyok fizetve az életmentésért – motyogom magam elé, és szó nélkül rágcsálni kezdem a kenyeret.

Nézd meg Paloma ReWhite könyveit:

  Paloma ReWhite: Sámánnő 1-2 nyomtatott

Paloma ReWhite: Sámánnő 2. Fekete és fehér
Paloma ReWhite: Sámánnő 1.

Vélemény, hozzászólás?