Posted on Hozzászólás most!

Erdélyi Anna: Istenek földje -beleolvasó

Prológus

A Világ születésének története:

Kezdetben volt a Káosz, majd a semmiben bolyongó részecskék egy része különvált a többitől, és egy óriás alakját öltötte magára.
Ez az óriás igen kíváncsi természetű volt, érdeklődve nézegette és forgatta ujjai közt a parányi részecskéket, mígnem elérkezettnek látta az időt arra, hogy hozzákezdjen fő művéhez.

A kavargó porból kisebb-nagyobb golyókat gyúrt tulajdon nyálát használva ragasztóként. Némelyikre rálehelt, amitől azok izzásba jöttek, belőlük lettek a csillagok. A többit érintetlenül hagyta, ezek bolygók lettek. Nem volt közöttük két egyforma, és az óriás fürge ujjai egyre ügyesebben formálták a gömböket.
Amikor már csak egy kevéske anyag maradt, úgy döntött, abból megalkotja a legszebb bolygót és a legfényesebb, legragyogóbb csillagot. Kettéválasztotta hát a maradék részecskéket, és hihetetlen óvatossággal formálta meg belőlük az utolsó két égitestet. A csillagra finoman rálehelt, és amikor az csendesen izzásba jött, féltő gondossággal helyezte el társai között. Így jött létre a Nap.
Amikor azonban a Nap mellé akarta helyezni a bolygót, megbotlott, a golyóbis leesett és lepattant róla egy kis darabka. Ebből a darabkából is gömböt formált az óriás, de mivel bolygónak túl kicsinyke volt, nagyobb testvére mellé helyezte, hogy annak útitársa legyen. Így jött létre a Föld és a Hold.
Büszkén szemlélte művét az óriás, de öröme csakhamar szertefoszlott, és egy új, addig ismeretlen érzés vette át a helyét: a magány. Szörnyű volt, és egyre jobban feszítette belülről, míg már nem bírta tovább, és tizenkétfelé szakadt. Így születtek meg az istenek.
A tizenkét isten egy szemvillanásnyit sem henyélt, rögvest hozzáláttak a bolygó benépesítéséhez. Trúnea, a tengeristen vizeket hozott, feltöltve velük a föld repedéseit. Loriam, a természet istennője megalkotta a növényeket és az állatokat, akik nyüzsgő, színes hellyé változtatták a mindaddig kietlen sárgolyót. Vílta megtaszította a bolygót és a Holdat, mozgásba hozva ezzel az Idő kerekét. Létrejött az éjszaka és a nappal.
Núnak szintén változásokat hozott az addig mozdulatlan és változatlan bolygóra: nagyot fújt a levegőbe, ezzel létrehozva a szelet, és a vizet fölkapva esőt permetezett a kiszáradt földekre.
Csodálatos bolygó volt, az istenek nem győzték bámulni kezük munkáját. Valami mégis hiányzott, a kavargó élet ellenére a Föld egyhangúnak tűnt.
Aztán Melnarnak támadt egy ötlete. A szorgos Elanthillal agyagból és kőből két alakot készíttetett, ők lettek az első emberek. Melnar életet adott nekik, Pereane pedig tudással és bölcsességgel ruházta fel őket. Aurea szerelemmel ajándékozta meg őket, Delón elhalmozta őket minden földi jóval, Narttól pedig megtanulták a gyógyítás művészetét.
Csak két isten, Renak és Shendúá nem vett részt az alkotásban, ők távolabbról, egy kőrisfának támaszkodva szemlélték, ahogy a többi isten a két emberpalánta körül serénykedik.
Elanthil megharagudott, amiért ők nem dolgoznak, és odakiáltott nekik:
– Hát ti mit henyéltek? Dolgozzatok, mert aki lustálkodik, annak nem jut hely az istenek lakhelyén!
Erre már a két isten is felmérgesedett. Odamentek a többiekhez, és Shendúá azt mondta:
– Nekem ezekhez a teremtményekhez nincsen közöm, de kiveszem részem a munkából, ha ennyire szeretnéd, Elanthil! Úgy látom – folytatta −, hogy ti már minden jóval elhalmoztátok őket. Hát most én is adok nekik valamit. Megajándékozom őket a Sorssal és a Végzettel.
Azzal rálehelt az emberpárra.
– És itt az én ajándékom – csatlakozott Renak, és nagyot fújt a két teremtményre, elhozva nekik a Viszályt és a Háborúskodást.
Nagy hangzavar támadt az istenek között. Nem tudták, kire haragudjanak jobban: a két bajkeverőre vagy az istennőre, aki kierőszakolta nem szívesen látott adományaikat. De már nem volt mit tenni. Az emberpár élt, és amit az istenek nekik adtak, már senki sem vehette el tőlük.
Így hát az istenek otthagyták őket, és hazatértek otthonukba, ahonnét ragyogó kilátás nyílt a világra, amelyet ők hoztak létre.
Az eső elállt, és madárcsicsergés töltötte be az alkonyi eget.

I. fejezet

Az első harangszó pengeként hasította ketté az éjszaka csendjét, ugatásra késztetve a hatalmas fekete farkaskutyát. Alex halkan felnyögött, a hátára fordult és kezeit szemére szorítva számlálta a harangütéseket. A tizenkettedik után újból némaság telepedett a környékre, amit csak az egyre erősödő madárcsicsergés és a kutyák kórusa szakított meg.
Persze mint mindig, most is Árnyék volt köztük a leghangosabb. És már megint az ő ablaka alatt vonyít.
− Jól van, megyek már – morogta Alex, és kiugrott az ágyából. Sebtében megmosakodott, fölkapta ruháit, majd szülei szobája előtt lábujjhegyen osonva a kamra felé vette az irányt. Ott a zsebébe dugott három körtét, majd lekanyarított egy darabka sonkát a kutyának.
A hajnali levegő kissé csípős volt, és ahogy közeledett a nyár vége, egyre csak hűlt az idő. Alex fázósan húzta össze magát, de nem ment vissza, hogy melegebb ruhába bújjon. Tudta, mire hazaér, már úgysem fog fázni.
Árnyék farkcsóválva üdvözölte gazdáját. Alex megpaskolta a kutya fejét, majd megvakargatta a füle mögött. Árnyék vidáman csaholva jelezte, hogy ideje elindulni.
Mielőtt a patak felé vették volna az irányt, tettek egy kis kitérőt. Az üres és néma városban még csak az utcaseprők és az őrök léptei kavarták fel az utcák porát. Alex sebes léptekkel haladt úti célja felé, a szembejövőknek illemtudóan köszönt, miközben Árnyékot próbálta visszafogni. A hatalmas jószág ugyanis mindenkivel barátkozni akart, csakhogy az emberek többsége nem igazán értékelte, ha egy hatvankilós fekete tornádó vetette rájuk magát.
Árnyék fenyegetően morogni kezdett, de még mielőtt Alex körülnézhetett volna, miért viselkedik így a kutya, egy rongyos ruhájú férfi termett előtte.
A csavargó koszos volt, Alex elfintorodott, amikor megcsapta orrát a belőle áradó bűz. Tekintete akaratlanul a férfi jobb csuklójára vándorolt, és meglepődve látta, hogy a karperece aranyszínű.
− Éhes vagyok – motyogta a csavargó. – Éhes vagyok, adj enni, tudom, hogy van nálad, adj enni…
Alex némán megrázta a fejét, és már indult volna tovább, de a csavargó az útját állta.
− Könyörgök, adj enni, nincs mit ennem, kérlek!
Alex nem válaszolt. Édesapja megtanította rá, mit tegyen, ha csavargóval találkozik: Ezek az emberek eljátszották az esélyüket, tehát megérdemlik a sorsukat. Egyszerűen nézze őket levegőnek, és menjen tovább.
Csakhogy ezt a férfit elég nehéz lett volna levegőnek nézni, mivel bármerre indult volna, elé táncolt, elzárva az utat. Valahol mélyen sosem értette, édesapja miért olyan biztos abban, hogy minden hajléktalan, csavargó vagy koldus magának köszönheti szerencsétlenségét, de a férfi jelenléte már olyannyira kényelmetlenné vált számára, hogy nem bírta tovább, kézfejével finoman megtaszajtotta Árnyékot, mire a kutya morgása felerősödött, izmai megfeszültek, látszott, hogy már csak a jelre vár, és nekiugrik a férfinak. A csavargó úgy döntött, nem kockáztat tovább, vállat vont, és egykedvűen elcsoszogott.
Lea a házuk kapujában várt rá. Halkan elsuttogtak egy-egy jóreggeltet, és a patak felé indultak. Útközben nem sokat beszéltek. Alex a sétától már eléggé kimelegedett ahhoz, hogy ne érezze a hideget, de Lea még didergett, kezét összefonta mellkasán. Hosszú barna haját két fonatban viselte, nagy, mogyorószínű szemei gondterheltnek, sőt kissé ijedtnek tűntek.
Mire a város határában kanyargó patakhoz értek, már Lea sem fázott. Alex megpaskolta Árnyék oldalát, jelezve, hogy már nem kell mellette lépkednie. A kutya vidáman csaholva körbeugrándozta őket, majd eliramodott egy rigó után.
Alex elővett két körtét. Egyet odaadott Leának, a másikba jóízűen beleharapott. Lea lassan majszolta a magáét.
− Nagyon izgulsz? – kérdezte Alex, és a szeme sarkából a lány arcát figyelte.
− Napról napra jobban – felelte halkan Lea.
− Nem lesz semmi baj – nyugtatta a fiú.
Rájött, hogy ez a párbeszéd mára elvesztette az értelmét, hiszen az elmúlt hetekben szinte minden reggel elismételték.
− Titokban mindig gyógyító vagy bábaasszony szerettem volna lenni. De édesanyám és édesapám is Loriamot szolgálja – suttogta Lea. – Ha engem valaki más választana ki…
− Nem hiszem, de ha mégis megtörténik, akkor sincs semmi baj – felelte Alex. – Tudod, hogy anyám Pereane, apám pedig Elanthil követe, mégis egy család lehetünk. Milán meg olyan lusta, és lassú, hogy legfeljebb az Alvás Istene választhatná ki jó szívvel, de olyan sajnos nincsen.
Lea fáradtan elmosolyodott. Milán Alex öccse volt, a télen fogja betölteni kilencet. Még három éve volt a Kiválasztásig, és Alex elmondhatatlanul irigyelte ezért.
− És te nem izgulsz, Alex? – kérdezte Lea.
− Én? Nem, nem igazán… Majd ha te túlleszel rajta, akkor talán…
Lea két héttel idősebb volt, mint Alex, és a lány kisgyermekkoruk óta számtalanszor dörgölte az orra alá ezt a néhány napot. Most azonban úgy tűnt, szívesen lenne ő a fiatalabb.
− Ma az utamba akadt egy csavargó – mesélte Alex. – Enni kért.
− Remélem, elhajtottad – mondta Lea. – Dália tanárnő szerint a csavargók és koldusok megérdemlik a sorsukat.
− Igen, apám is ezt mondja. De nem értem… Egyre többen vannak. Ellepik a várost.
− Judith a minap azt mondta, hogy a Tanács még a tél beállta előtt katonákat fog küldeni, hogy megtisztítsák a csürhétől a környéket.
Judith nagybátyja Renakot képviselte az Istenek Tanácsában, és birodalomszerte nagy tekintélynek számított. Tehát ha Judith szerint katonákkal űzik ki a csavargókat Ínak városából, akkor az úgy is lesz, és ez így van rendjén. Valami mégis zavarta Alexet. Pár pillanat elteltével rá is jött, hogy mi:
− Ez az ember Delón követe volt. Azt hittem, a csavargók a Névtelent szolgálják, legalábbis a többségük. De a bőség semmiképp sem fér össze a koldulással.
− Biztosan tett valamit, amiért kegyvesztett lett – vélte Lea, és ezzel lezártnak is tekintette a témát.
Egy nedves orr nyomódott Alex jobb kézfejéhez. A fiú elmosolyodott, és megpaskolgatta a kutya fejét, majd elővette az otthonról hozott sonkát, és odadobta neki.
Árnyék rávetette magát a húsra, és egy pillanat alatt eltüntette.
A gyerekek a patak partján sétálgattak és beszélgettek, míg meg nem éheztek. Akkor visszafordultak, és újból a város felé vették az irányt. Most főleg az iskoláról esett szó: három hét volt hátra a szünetből, ami az aratási időszakra esett. Ez a másfél holdhónap ajándék volt a gyerekeknek, míg az idősebbek ilyenkor dolgoztak a legkeményebben az egész év során. És ami a legjobb, hogy Lea és Alex születésének napja is erre az időszakra esett. Most aztán még hálásabbak voltak ezért. Abban egyetértettek, hogy a lehető legrosszabb lenne az osztálytársaik részvétteljes arcát nézni, míg ők a hátralévő napokat számlálgatják.
A Kiválasztás után még egy évig tanulnak együtt a többiekkel, aztán ki-ki az istene által kijelölt iskolába megy tovább legalább három évre. Tizenhat évesen nagykorúvá válnak, utána a szülői házat elhagyva már magukról kell gondoskodniuk istenük iránymutatásai szerint.

Vélemény, hozzászólás?