Posted on Hozzászólás most!

Ekker Éva: Vad virágok -Beleolvasó

A SKY REAL Kutatóintézet impozáns fogadótermében lassacskán egybegyűlt az előkelő társaság krémje. A cég nem fukarkodott a vendéglátás költségeivel, a pincérek szorgosan hordták körbe a legnemesebb márkájú pezsgővel telt poharakat, és a különféle ínyenc harapnivalókat. A jelenlévők jórészt ismerték egymást, ennek ellenére felszínes diskurzusaik alatt szemük sarkából mindegyre a sokaságot pásztázták.

Fúrta az oldalukat a kíváncsiság, hogy rajtuk kívül kik azok, akik még részt vesznek az eseményen. Ez ugyanis presztízskérdésnek számított. Mindenki tudta, hogy mindössze az első száz legnagyobb adományozó kapott meghívót, és mivel az egyes adományok összege csupán csillagászati nagyságrendben volt mérhető, ebből egyenesen következtetni lehetett az illető tényleges vagyoni helyzetére, ami nem mindig egyezett meg azzal, amit el akart hitetni magáról.
Ez a projekt ugyanis olyan mértékben nyelte a pénzt, hogy szükség volt az állami részvállalás mellett magánbefektetők támogatására is.
A termet várakozással teli izgalom lengte át. Mindenki látni akarta az eddig pusztán hírből ismert berendezést, aminek létrehozásába olyan rengeteg anyagi hozzájárulást beleölt.
Míg a legtöbb vendég inkább csak csipegetett, egy ötvenes éveiben járó, kopaszodó férfi mit sem törődve az etikettel, mohón vedelte a drága italt, és tömte magába a különleges csemegéket. Már első ránézésre is kitűnt a társaságból olcsó öltönyével, silány cipőjével, és gyér hajzatának enyhén zsíros csapzottságával. Ő volt Max Verdun, az egyik leghírhedtebb bulvárlap legrámenősebb újságírója.
Miután degeszre tömte magát, nekilátott, hogy odafurakodjon az illusztris vendégekhez, és a kérdéseivel zaklassa őket. A megszólítottakat általában elég kínosan érintette, hogy rájuk akaszkodott, és igyekeztek minél hamarabb lerázni, de mindenkinek megvoltak a gyenge pontja, és ismerve a tudósító aljas természetét, valamint vitriolos stílusát, nem mertek túlságosan gorombán bánni vele, inkább igyekeztek valamilyen tréfával elütni a választ.
Verdun a legnagyobb ágyút, Karl Brodent hagyta utoljára. Mint egy sikló, odalavírozta magát hozzá, és pimaszul nekiszegezte a kérdést:
– Igaz, hogy ez az egész adományozási cécó pusztán szemfényvesztés? Hogy amekkora összeget a befektetők mintegy nagylelkűen felajánlanak, legalább ugyanannyit, ha nem többet visszakapnak az állami megrendelésekből, amin természetesen osztoznak a politikusokkal? Az egész játék csak arra megy ki, hogy az adófizetők előtt leplezzék, valójában mennyit is szórnak el erre a projektre ő adóforintjaikból?
Broden még csak feléje sem fordította a fejét
– Hazugság – közölte kurtán, azzal karon fogta a nejét, hogy elsétáljanak onnan.
A nő azonban nem bírta ki, hogy mielőtt faképnél hagyták volna, fitymálóan végig ne mérje a bulvársajtóst.
– Maga meg hogy lógott be ide?
– Teljesen legálisan vagyok itt – méltatlankodott sunyi vigyorral Verdun. – Akár hiszi, akár nem, vannak barátaim a kegyed köreiben is, és akadt, aki szívesen átengedte nekem a meghívóját.
– Ugyan, mivel zsarolhatta meg?– biggyesztette le az ajkát az asszony, majd meg sem várva a választ tovalibbent férje oldalán.
A Kutatóintézet mögött álló alapítvány nem vette igénybe sokáig az illusztris vendégek türelmét. Miután a rendezők konstatálták, hogy teljes a létszám rögtön kezdetét vette a hivatalos program.
Mindenki bevonult az előadóterembe, és elfoglalta az adománya nagyságrendje szerint számára kijelölt széket. A legbőkezűbbek nyilván az első sorban kaptak helyet, és minél kisebb összeggel járult hozzá valaki a programhoz., annál hátrébb került. A nézők felcsigázott érdeklődéssel sustorogtak, miközben a pulpitusra tapasztották a szemüket, ahol egy fekete selyemkendővel letakart, mintegy 30-40 cm magasságú, kúpszerű valami állt.
Mögötte ott feszített a projekt Operatív Bizottságának elnöke, a munkálatok irányítója és felügyelője, Bratt Kay. Elégedetten legeltette a szemét a közönségen, majd ösztönösen megigazította öltözékét, végigsimított a haján, és belevágott:
– Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A mindeddig fennálló hírzárlat ellenére kiszivárgott hamis, illetve elvétve helytálló információknak köszönhetően sok mendemonda keringett e körül a fejlesztés körül. Államtitok lévén mindeddig még Önöket sem avathattuk be az összes részletbe, most azonban elsőként, és hiteles forrásból, azaz tőlem értesülhetnek minden olyan körülményről, amely az érdeklődésükre számot tarthat. Bizonyára nem kerülte el a figyelmüket az előttem elhelyezett, leleplezésre váró tárgy. Elárulom, hogy az alatta rejtőző törhetetlen üvegbúra azt a műszert védi, melynek létrejöttét Önök olyan nagyvonalúan támogatták, és amely szerény mérete ellenére korszakalkotó jelentőséggel bír az űrkutatás, sőt, az egész emberiség történetében. Segítségükért köszönetképpen szeretnénk azzal a jelképes gesztussal kedveskedni önöknek, hogy – konstruktőrein, és majdan a kozmoszban elhelyezőin kívül – kizárólag az itt jelenlévőknek mutatjuk meg a szerkezetet élőben, mielőtt holnap elindítanánk az űrbe, az általunk eddig ismert világon túlra. Erről a tényről mindegyikük díszoklevelet is kap, melynek eszmei értéke felbecsülhetetlen. Természetesen el fogom távolítani a leplet a búráról, így a közelben ülők a helyükről is tisztán láthatják majd a szerkezetet, és a kivetítőn is meg fogom jeleníteni a valamivel távolabb elhelyezkedők kedvéért.
Nyilván valamennyien tisztában vannak ama vállalkozásnak a céljával, melynek keretében ezt a kis gépezetet létrehoztuk, hiszen máskülönben nem fektették volna bele a tőkéjüket, mégis engedjék meg, hogy bevezetésképpen dióhéjban összefoglaljam a lényeget, és kissé visszanyúljak az előzményekre is:
Amint az közismert, tudósaink régóta munkálkodnak azon, hogy felkutassák a Világmindenségben esetlegesen létező, idegen fajokat – akiket nevezzünk az egyszerűség kedvéért a hagyományos megjelöléssel földönkívülieknek –, és valamilyen módon felvegyék velük a kapcsolatot. Ez eddig kétféle módon történt. Egyrészt mesterséges objektumokat bocsátottunk fel az űrbe, melyek tartalmazták az emberiség legfőbb jellemzőit, és az általunk kolonizált bolygók koordinátáit, másrészt nagy teljesítményű adóvevő készülékeket helyeztünk el az Univerzum különböző pontjain, amelyektől azt reméltük, hogy képesek lesznek fogni, és dekódolni az idegenek által küldött jeleket, valamint a válaszunkat is továbbítani tudják nekik.
A dolgok ezen megközelítése azonban számos jogos aggodalmat vetett fel. A legsúlyosabb az volt, hogy így teljesen kiszolgáltatottá tesszük magunkat, ami még a barátsággal közeledő fajok esetében is veszélyeket rejt magában, nem is beszélve az agresszíven viselkedő idegenekről. Ezért Kormányunk a más értelmes lényekkel való kommunikáció tekintetében szemléletváltást tartott szükségesnek. Ez azt jelenti, hogy a jövőben tartózkodunk attól, hogy bármiféle adatot kiadjunk magunkról, csak úgy a vakvilágba. Ezentúl úgy keresünk a Kozmoszban tőlünk eltérő életformákat, hogy nem fedjük fel magunkat előttük, sőt, ez a berendezés még az előtt jelezni fogja nekünk a létezésüket, mielőtt egyáltalán észrevennének bennünket.
Max Verdun, aki valahol középtájon ült, nem bírta kivárni az előadás végét, amikorra a kérdések feltevését időzítették, hanem türelmetlenül izgett-mozgott, míg végül közbe kotnyeleskedett.
– Hogyan állíthatja azt, hogy minden idegen fajt ki tud mutatni ez a műszer? Hiszen még elképzelni sem tudjuk, hányféle variációjuk létezhet az űrben szerteszét.
– Felkutatni talán nem képes valamennyi ismeretlen életformát, de ha találkozik valakivel, azt szinte teljes bizonyossággal meg tudja állapítani, hogy egy tőlünk eltérő fajjal áll-e szemben. A korábbi szondák adataiból ugyanis nem lehetett minden kétséget kizáró konklúzióra jutni. A kétes jelek túlnyomó részéről beható vizsgálat után egyértelműen kimutatható volt, hogy emberi eredetűek, de a többi, máig sem tisztázott zörej is keletkezhetett akár légköri zavarokból, egyes űrjárművek közlekedésének torzító hatásából, vagy teljesen más, de emberi eredetű okokból is.
Egyes idegent fajok minden jellemzőjét ez a műszer sem tudja teljes részletességgel kimutatni, de mivel nagyságrendekkel érzékenyebb az elődeinél, sokkal több információt képes begyűjteni róluk, és ez által jóval árnyaltabb következtetéseket tud levonni a tulajdonságaikra vonatkozóan.
– Ettől még nem sokban különbözik az eddigi társaitól – kotyogott közbe ismét az újságíró csúfondárosan. – Csak kisebb azoknál, és nagyobb a felhajtás körülötte.

 
Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük