Posted on Hozzászólás most!

Borbíró Klára: Te adj erőt! -Beleolvasó

János atya szándékosan takarodó után kereste fel Zsejkét a cellájában, és ezzel a nő is tisztában volt. Nem zárhatták kulcsra az ajtókat, mégis biztosra vehették, hogy senki sem nyit rájuk.
A férfi a hasán pihentette a reverendája előtt összefűzött ujjait, mint mindig, ha fontosnak akart látszani. Éhes pillantása a priccsen ülő Zsejke fáradt arcán csüngött, aztán lejjebb kalandozott a ruhája alól kikandikáló lábszárára. A nő nem is próbálta megigazítani az öltözékét.
‒ Segíthetek, atyám? ‒ kérdezte lemondóan.‒ Én akarok a segítségedre lenni, lányom ‒ felelte ájtatosan János atya. ‒ Az áthelyezési kérelmedről lenne szó.
Zsejke tartása megrogyott. Hogy is hitte, hogy kiszabadulhat innen?
‒ Péter atya visszadobta?
‒ Ilyen érvekkel nincs mit csodálkozni ezen. Nem a te dolgod eldönteni, hogy hol veszik inkább hasznodat, főleg, ha a képzetlenségedet nézzük.
Zsejke mondani akart valamit, de az atya nem hagyta szóhoz jutni, feltartott ujjal beszélt tovább.
‒ Semmire sem megyünk a civil életben szerzett végzettségeddel. Éppen azért vagy nálunk, hogy tanulj.
‒ Én igyekszem, de a légkör…
‒ És ne akard lejáratni a zárdát! Hát semmi alázat sem szorult beléd?
‒ Csak annyit írtam, hogy máshol jobban elmélyülhetnék a tanokban. Ahol kevésbé katonás a rend.
‒ Veled van a gond, nem a hellyel. Mégis, hogy jutott eszedbe megzsarolni a püspök urat?
‒ Megzsarolni? ‒ húzta össze a szemöldökét a novícia.
‒ Ha a szavaim nem találnak megértésre, kénytelen leszek elhagyni a rendet ‒ vékonyította el az atya hangját a nőt idézve.
‒ Ez nem zsarolás ‒ mondta csüggedten Zsejke.
‒ Látom, nem arcátlanságból használtál ilyen hangnemet a leveledben, hanem tudatlanságból. ‒ A priccshez sétált és a nő mellé ült. ‒ Talán tudod, hogy a civil életben személyi titkár voltam. A véremben van a hivatalos formula. Előfordult már nem egyszer, hogy a püspökségen is igénybe vették a tudásomat. ‒ Markába fogta Zsejke két kezét, és úgy húzta az ölébe, hogy a nőnek felé keljen fordítania a felsőtestét.
Zsejke az atya szemébe nézett. A hideg, számító tekintet már nem nyugtalanította, tudta, hogy a férfi híján van a képzelőerőnek. Gyors lesz és fájdalommentes, kissé kellemetlen.
‒ Mi a garancia arra, hogy Péter atya továbbítja a levelet?
‒ Megkerülhetjük őt. ‒ A férfi, elengedve Zsejke öklét, egyik kezével megérintette a térdét, egyúttal a ruháját is feljebb húzta a lábán. ‒ Vannak barátaim magasabb körökben is.
‒ Hát ezért viselkedik úgy az apácákkal, mintha csupán novíciák lennének!
‒ Hogy jön a szádra ilyen szemtelenség? ‒ csattant fel a férfi.
Zsejke nagyot nyelt.
‒ Bocsásson meg! Mikor tudna érdemben foglalkozni a kérelmemmel?
‒ Reggel az első dolgom lesz.
Bár tudta, hogy semmi garancia a sikerre, a novícia eltökélten bólintott, és lehúzta a fejéről a fityulát.

1.

Az autóból kiszállva Zsolt ellenőrizte a derékszíjára rögzített tokban hordott revolverét, miközben felnézett a zárda oromzatára.
‒ Rideg egy hely ‒ jegyezte meg.
Fülöp is kiszállt, az ő első dolga is az volt, hogy megigazítsa a fegyverövét, amit a társától eltérően ő nem az övbújtatóba fűzve hordott, hanem a nadrág korca alatt, a derekára eresztve. Amikor újoncként besétált az őrsre, emiatt a mozdulat miatt azonnal ráragadt a Seriff gúnynév, ami, ha hinni lehet a szóbeszédnek, Zsolttól származott.
‒ Mindegy is. A hangulat csak melegebb lesz odabent.
‒ Az erdő valahogy jobban vonz ‒ mutatott körbe Zsolt. Ő volt az idősebb kettőjük közül, Fülöp jó tíz évvel volt fiatalabb nála.
‒ Ja. Szépen gondozott bükkös ‒ hagyta helyben Zsolt szavait. Behajolt az autóba, két sebészmaszkot vett ki a hátsó ülésről, az egyiket a társának nyújtotta.
‒ Nem vagyunk fertőzöttek ‒ tiltakozott az.
‒ De ez nincs ránk írva. Könnyebben boldogulunk, ha szimpátiát ébresztünk bennük.
‒ Ez az én dumám ‒ morogta Zsolt, azért készségesen feltette a maszkot. ‒ Nézzük, hogy lehet ide bejutni!
A csengetésre idősödő apáca nyitott ajtót. A két nyomozó megmutatta az igazolványát, és az állára húzta a maszkot, amíg a nővér összeveti az arcukat a fotójukkal.
‒ Péter atya már várja önöket ‒ mondta a nő színtelen hangon. ‒ Kövessenek!
Halványsárgára festett irodába vezette a nyomozókat, ahol egy könyvekkel és kegytárgyakkal gazdagon megrakott szekrény és egy terebélyes íróasztal állt. Az asztal mögül jó negyvenes férfi sietett eléjük, imára emelt kézzel meghajolt a rendőrök előtt, akik viszonozták a mozdulatot.
‒ Önök, gondolom, ugyanúgy átestek a koronavírus teszten, mint a többi kollégájuk. Mi itt a világtól elzártan élünk. Ha úgy érzik, elhagyhatják a maszkot ‒ zengte öblös hangján.
Zsolt villámló pillantást küldött Fülöp felé, akinek gunyoros mosolyát csak ő láthatta.
‒ Mondjon el mindent az eltűntről! ‒ vágott a közepébe Zsolt. Ma végre volt esélye időben hazaérni, nem akarta eljátszani.

 
Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük