Posted on Hozzászólás most!

Binder Anita: A tündeparancsnok-beleolvasó

Első rész

 

Az előrelovagló tünde arca olyan volt, mintha vasból öntötték volna. Rezzenéstelenül ült a nyeregben, éppen csak feje biccent aprókat a ló mozgásától. Hosszú, fehérbe hajló hajának két tincse egy-egy vékony fonatban futott le hegyes füle mögött, a többi a széllel szállt utána.
A tisztáson néhány csíkos katonai sátor állt a lebukó nap előtt, tetejükön zöld zászló a tündék hatalmas körkörös jelével, és néhány vörös ork szalaggal. A csapat letelepedett, az orkok pofája fröccsent, a talpuk megtalálta a napsütés előtti zivatarból megmaradt pocsolyákat. Levetették magukat néhány kidőlt fatörzsre tünde íjász barátaik mellé, akik nyúlánk fatörzsekként álltak elmélyedt arccal.
Nem sokkal később, a tömzsi, csupaszőr törpék is megérkeztek, összefércelt, hanyag nadrágjukból előrebuggyanva lógott ki hasuk. Hátukról a fejszéket nagy ívben dobták a földre, anélkül, hogy társaikra ügyeltek volna. A tünde látta őket, és azt gondolta, Ezeket is csak az Erdő Istene menti meg attól, hogy oktondiságukban meg ne sértsék egymást.
Átlendítette a lábát a nyergen, egyenes háttal szállt le a lóról. Rögtön mellélépett egy fajtársa, szó nélkül kivette a kezéből a kantárt, és elvezette a lovat.
– Mi hír? Mikor érkezik? – kérdezte a tünde az egyik társától.
– Már itt van. Benn vár rád, uram.
Az első arca megnyúlt. – Hogyan? Mi az ördögnek jött ide ilyen korán? … a fenének mászkál a saját serege nélkül! Azt üzente…
– Már megbocsáss, uram, de hallhatja! – A másik a hüvelykujjával a sátor felé bökött. Az első megint csak megkeményítette az ábrázatát, s mellé talán a szívét is, egy ideig vizslatta beosztottját, végül sóhajtott egyet, majd elszántan előre tekintett, és megindult.
Ahogy elhúzta a sátorlapot, valaki örömteli hanyagsággal felhördült. – Ááá, Evindal!
Odabenn öt alacsony, Evindalnak a mellkasáig sem érő törpelány ült-feküdt egy asztal körül. Oldalukon ráncolódott a háj, ruhájuk aranyzsinórrá fagyott kígyóként tekeredett végig törzsükön, épp csak takarva valamit, nevetve-mosolyogva búgtak körbe egy törpe férfit. A törpe szája szélén mosolyba csillant a nyál, mellette egy félredobott pajzs feküdt, díszes fejdísze a nők lábfejei közé gurult. Hátrébb kis törpe kompánia üldögélt egy asztalnál, lehajtott fejjel, csendesen, pár pohár és egyetlen zöld üveg bor mellett, amely savanyúvá húzta legörbülő ajkukat. A parancsnok tisztjei. Nagy becsben tartja őket, ironizált magában a tünde.
Az egyik lány felborított egy kupát a sok közül, a vörösbor kifolyt, és a fűre csepegett, bár úgy tűnt, senki észre sem vette. Evindal minden igyekezetével azon volt, hogy ne húzza undorra a száját. És akkor jött a neheze, hisz a köszöntést viszonozni kellett, méghozzá a rangot megillető módon.
A tünde lovagias mozdulattal meghajtotta a fejét. – Nagyuram. – Talán illett volna még ehhez hozzátenni, hogy „a legbecsesebb szolgálatodra”, de Evindalnak egyszerűen csak ennyi jött ki a torkán.
A törpe jókedvűen intette magához. – Gyere, ülj le itt nálam! Látod, jó az asztaltársaság, hehehe…
Evindal a hátsó sorban gubbasztó tisztekre pillantott, akik szemlátomást már meg sem sértődtek azon, hogy a parancsnokuk éppen jobb társaságnak nevezett pár magát kellető, valószínűleg üresfejű kéjnőt, mint őket. Neki sem volt mit tennie, leült a törpével szemben.
– Hallom a seregednek nehézségei vannak.
– Az érdekeinket nem mindig sikerül összeegyeztetni a vezetőinkkel, a párbeszéd nem elég hatékony. Ezért is vagyok most itt.
– Hmm. – A törpe lebiggyesztette a száját. – Nem inkább a te alkalmatlanságod lehet a folyamatos kudarc oka? – szegezte a kérdést Evindalnak, majd a mellette ülő nő felé fordult, és üres merengéssel az arcát kezdte cirógatni.
A tünde nyelt egyet. – A védelmi hadsereg működését nem nevezném folyamatos kudarcnak. Magam sem vagyok tökéletes, de megteszem, amit tudok.
– Kimerült vagy – adott a törpe pontos kórmeghatározást, miközben még mindig az örömlány arcával volt elfoglalva. – Legszívesebben száműznélek.
Evindal mellé dörgölőzött egy kerek arcú kurtizán, előretámaszkodva, homorított háttal dugta felé dudorodó orcáját. A tünde a fejét sem mozdította, csak szemével küldött rá egy egyértelmű pillantást. A lány szájhúzva konstatálta ezt, és egy lenéző grimasszal elhúzódott.
A törpe az állánál fogva eltolta magától kurtizánja arcát. – De lásd, nagylelkű vagyok, nem teszem. Pedig tudnék találni a helyedre ezer meg ezer a hadi mesterséghez jobban értő elfet. Vagy törpét.
Az elf egyértelműen szitokszó volt, azt jelentette, fehér, némi pejoratív felhanggal: túl sápadt, túl gyenge. A tündék sosem használták magukra, és azt sem szerették, ha más ezt teszi. Főleg nem a szövetségesük. Ők bezzeg sosem használtak más fajokra hasonló szavakat. Talán azért, mert a köreikben pusztán a törpe szó is felért egy szitkozódással.
Evindal szó nélkül tűrt, csak szürke tekintete lett egyre hidegebb.
– Mikor voltál utoljára lovagolni? – nézett rá a felettese mosolyogva, megenyhülten.
– Hisz lovon jöttem.
– Nem ezt kérdeztem. Mikor lovagoltál ki csak úgy, kedvtelésből? Mikor voltál utoljára vadászni?
A tünde ide-oda pislogott, nem tudta, tényleg elkezdjen-e számolgatni, vagy inkább arra fordítsa az erejét, hogy magában tartsa újabb felháborodott mondatait, míg végül a törpe, látva szenvedését harsányan felnevetett, és legyintett egyet.
– Hagyjad! Két nap múlva vadászatot tartunk. Gyere el, és érezd magad megtisztelve! Este lakomát rendelek el az elejtett vadakból.
Evindal nem mozdult, mígnem…
– Na, eredj! Addig nem kívánlak látni!
A tünde gyorsan felállt, még gyorsabban meghajolt, hogy ne is lássa a törpét, ahogy az ismét a kéjnőihez fordul, aztán egy sietős köszönés után kiviharzott. A sátorlap szinte sercegett utána.
Felbőszülten, senkire sem nézve pattant fel a lovára. Arundel tábornagy és Murindel őrnagy – a két hasonszőrű tünde – összenézve futottak utána, és lóra kapaszkodtak ők is.
– Uram – hajolt előre Arundel, hagyta, hogy egyetlen copfjából vállára lógjanak fekete, szögegyenes tincsei, zöldes szeme parancsnoka tekintetét kereste. Így lovon ülve is láthatóan magasabb volt, mint Evindal, és büszkén hordta a zöld katonai zubbonyt. Murindel vele szemben valamivel alacsonyabbnak tűnt, mozdulatai nem tükröztek akkora igyekvést, barnás szemében inkább örök gyermeki kíváncsiság ült. Mandulaalakú füle még a tündék között is feltűnően hegyesen ékelődött ki válláig érő, hanyagul félrevetődő, sötétszőke haja alól, amitől egész kinézete kissé koboldszerűnek hatott.
– Ha megkérdezhetem, sikeresen folyt a tárgyalás?
– Nem volt semmiféle tárgyalás, Arundel, az égvilágon semmi! – fintorgott Evindal elsötétült tekintettel. – Felesleges volt idevonszolnunk a csapatot! Még hogy közös hadgyakorlatra is sor kerülhet! Ugyan már! Az öreg Rundal két perc alatt kidobott, mert a testi szépség éppen jobban érdekli, mint a hadügyek!
Arundel és Murindel felemelt szemöldökkel nézett össze.
– De valamire csak jutottatok, vagy…?
– Lovagolni akar!
– Hogy mit?
– Lovagolni! Meg vadászni. Holnapután. Megveszekedett, szenilis öreg!
Murindel szeme kikerekedett. – Nem mondott semmit az Unióról és a tünde nép helyzetéről?
– Semmit! De biztos vagyok benne, hogy hidegen hagyta volna, ha egyáltalán szóba került volna bármi ilyesmi!
– Talán csak meg kell találni a legmegfelelőbb időt a kérdések feltevéséhez – vetette fel nyugodtan Murindel, Evindal azonban ráförmedt.
– Ha erre célzol, nekem biztosan nincs, és nem is lesz türelmem Rundalhoz! Mit tehetnék? Üljek be én is a sátrába mulatozni és részegedjek le? Aztán mint egy kutya, lessem a megfelelő pillanatot, hogy talán majd egyszer, valamikor hajnali háromkor egy átmulatott éj után, hajlandó lesz beszélni a tündék ügyéről is? Pár szót?
Arundel egy megrovó grimasszal pillantott Murindelre, miközben a parancsnokához szólt. – Biztos vagyok benne, hogy az őrnagy nem így gondolta. De mégis, kell, hogy legyen…
– Ez meg mi?
Evindal hirtelen magához rántotta a kantárt. A ló oldalra vágta a fejét, mielőtt megállt.
A tábor mellett nem sokkal vasketrecek álltak szekereken, bennük emberek, fiatalok, férfiak, nők, gyerekek kuporogtak némaságban. Körülöttük törpe rabszolgahajcsárok ültek egy tűzrakás körül. Evindal csendben, homlokán egyetlen mély ránccal leszállt a lóról, és közelebb ment. A törpék rá sem hederítettek.
– Kinek a foglyai ezek? – rivallt rájuk.
– Képzelje, a mieink, uram! – válaszolt az egyik két falat között, mire kitört a nevetés. Arundel kitágult orrlyukkal a kardja markolatára tette a kezét, de Evindal nyugalomra intette.
– Szóval a mieink – bólintott a tündeparancsnok. – Az emberi fajból. Hogyan és miért fogtátok el őket?
– A falvaik az utunkban álltak. Felégettük őket. Ezek emberek, királyuk sincs, csak szórvány népség!
Mintha nektek volna, zsarnok földesurak alatt élő, talpnyaló törpék.
– Egypárat elhoztuk. Eladjuk őket, és szép summát kapunk értük – válaszolt egy másik, miközben éppen egy szelet kenyeret kanyarított magának.
Evindal végigsétált a ketrecek előtt. Az egyikben egy rongyos ikerpár lapult egymásnak dőlve, tíz év körüli kisfiú és kislány, félelmükben fel sem néztek a tündére. A következőben egy fiatal paraszt férfi hevert lehunyt szemmel, ki tudja, élt-e még egyáltalán. A karján egy friss vágás húzódott, ruhája lenszövetén átütött a vér. Evindal megfordult, és szembe találta magát egy másik ketreccel, melynek közepén egy lány kuporgott, mellette két törpe suhanc röhögcsélt, egyikük egy botot dugott át a rácsok között, azzal kényszerítette a lányt, hogy a másik törpe felé húzódjon, aki vállig benyújt, és ahol tudta, illetlen helyeken fogdosta őt. A lány csapkodott, szisszent, sírt, átkozódott, ők meg hahotáztak rajta.
Evindal morogva fordult el. – A mi foglyaink. Remek. – Egy hatalmas akvárium képe fogadta, amely egy szekéren állt, teli zöldes, zavaros vízzel, közepén egy sellő lebegett. Érzelemnélküli, elfásult arccal meredt maga elé, majd Evindal szemébe, és hosszasan rajta hagyta tekintetét. Fehér haja, mint egy óriási korona terjedt szét, szürkés halfarkának végét behajlította, hogy elférjen. Tenyere az üveghez tapadt, botvékony ujjai közt feszülő úszóhártyái, mint szemérmes legyezők fedték el felsőtestének domborulatait.
Evindal a sellőtől is elfordult, már szinte nem volt, hova. Pár lépéssel arrébb a lány, akinek a bot az oldalába fúródott, sikított egyet, a két törpe pedig ordenáré módon felröhögött.
Evindal ösztönösen, gondolkodás nélkül cselekedett.
– Hé, ti! – perdült meg, és a két torzképű suhancra mutatott.

 
Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük